“Ma este felhívom,” mondta. “Mondd el neki, hogyan zajlott a végigjátszás.”

“Jól hangzik.”

Befejeztem a kávémat.

Kicsivel később hazamentem.

Ezen a keskeny fűsávon átkelni soha nem tűnt különösebben jelentősnek.

Aznap este folyton azon tűnődtem, vajon Laurel mit fog mondani Colinnak a délutánról.

És mit hagyhat ki.

Bármit is beszéltek róla, nem mondta el nekem.

Nem kérdeztem.

Szombat reggel visszatértem egy körfűrésszel és három nyomás alatt kezelt deszkával.

Laurel a hátsó ajtónál fogadott kávéval.

Azt mondta, a Colinnal folytatott hívás rendben volt.

Örült, hogy a végigjárás elkészült, és a hét végére fényképeket akart az ingatlanosnak.

Azt mondtam, ez ésszerűnek hangzik.

Aztán elkezdtem eltávolítani a rothadt hátsó lépcsőt.

Laurel a zseblámpát tartotta, és kérdéseket tett fel a gerendákról, mintha utólag próbára tennék rajtuk.

Délre az új lépcső már biztos volt.

Felállt rajta, kétszer pattogott, és jóváhagyóan bólintott.

“Ez becslés, nem vélemény.”

“Értékelem a bizalmadat.”

Hétfőn megérkezett a vízvezeték-szerelő, akit ajánlottam.

Dale volt a neve.

Talált egy lassú csöpögést az emeleti fürdőkád alatt, ami állítólag évek óta táplálta a konyha mennyezeti foltját.

Laurel a folyosóról hívott, hogy beszámoljon a felfedezésről.

Majdnem örült, hogy tévedtem a tetővel kapcsolatban.

“Inkább elfogadom, ha tévedek, mint hogy engem hibáztatnak,” mondtam neki.

“Ezt az Ask Isaac alatt írom.”

Kedd volt padlásnap napja.

Margaret negyven évnyi karácsonyi díszeket tartott a tető alatt.

Dobozokat cipeltem le a létrán, miközben Laurel a vendégszoba padlóján rendezte őket.

Évtizedek díszei voltak, amiket nem tudtam azonosítani, fénycsíkok, amelyek valószínűleg évekkel ezelőtt nem működtek, régi csomagolópapír, kézzel készített díszek, és elég mesterséges zöld növény, hogy egy kis áruházat is befedjen.

A legtöbb pénzt adománygyűjtő dobozokba ment.

De Laurel tartott egy üvegmadarat kis csíptetős lábakkal.

Talált egy papírcsillagot is, amit másodikban készített.

Margaret a hátuljára írta az évet a megszokott, ferde kézírásával.

Laurel tovább ült azzal a csillaggal a tenyerében, mint amennyit egy egész láda díszítés sorsának eldöntésével töltött.

Öt órára a padlástér üres volt, csak szigetelés és egy elhagyatott darázsfészek maradt.

A jegyzettömbön semmi sem maradt, ami segítséget igényelt volna.

Haza kellett volna mennem.

Ehelyett a vendégszoba padlóján ültem, háttal a falnak.

Laurel velem szemben ült, térdeit felhúzva.

Elkezdtünk vitatkozni a kakas tapétáról.

Azt mondta, a madarak mintha figyelnének minket.

Azt mondtam, nyolc éve figyelnek engem.

Úgy gondolta, ítélkezőnek tűnnek.

Mondtam neki, hogy minden okuk megvan rá, tekintve, amit láttak kivinni abból a padlásból.

Ez az a fajta nevetséges beszélgetés volt, amit az emberek akkor folytatnak, amikor a munka befejeződik, és egyikük sem akar elsőként felállni.

Végül Laurel felállt.

Az ajtóban állt, és letörölte a padlásport a farmerjéről.

“Nagymama mondta, hogy néha elmentek a pénteki süllővacsorára a Legion Hallba.”

“Lent a kikötőnél?”

“Ez az.”

“Általában.”

“Ezen a héten mész?”

“Valószínűleg.”

Rám nézett.

“Mehetek én?”

Éreztem, hogy a válasz felemelkedik, mielőtt befejezte volna a kérdést.

Igen.

Természetesen.

Abszolút.

Gyorsan folytatta.

“Benzinkúti szendvicseken éltem, meg abból, amit nagymama hagyott a fagyasztóban. Ráadásul tartozom neked vacsorával a hátsó lépcsőért.”

Aztán abbahagyta.

Az arckifejezése megváltozott.

“Valójában nem ezért van így.”

Vártam.

Egyenesen rám nézett.

“Csak veled akarok menni.”

Nem mosolygott.

Nem viccet csinált belőle.

Éreztem, hogy valamibe került, hogy ilyen nyíltan kimondja.

És annyira akartam igent mondani, hogy már el tudtam képzelni az estét.

A Légióteremben hosszú asztalok, papírtányérok és férfiak voltak a bárban, akik valószínűleg már a helyünket foglalták volna el, hogy megkérdezzék, ki ő.

El tudom képzelni, hogy Laurel nevet valami ostobaságon, amit mondtam.

El tudom képzelni, hogy tovább maradunk, mint ahogy bármelyikünk tervezte.

Aztán eszembe jutott a telefon a veranda korlátján.

Colin.

A neve még mindig ott volt, még ha több délutánt is töltöttünk azzal, hogy kerültük.

“Hol van Colin ebben?” Kérdeztem.

A kérdés hirtelenebb hangzott, mint szerettem volna.

Laurel rám nézett.

Egy pillanatra azt hittem, azt mondja, csak egy halas vacsora lesz.

Ehelyett az ajtófélfának dőlt.

Azt mondta, hogy minden este beszélgetnek Colinnal.

Megbeszélték a ház hirdetését, a lehetséges zárási dátumokat, a visszaútját, és a hétvégét, amikor visszatér Chicagóba.

A bérleti szerződésük szeptemberben volt esedékes.

A nővére augusztusban ment férjhez.

Laurel már beleegyezett a megújításba és az esküvői tervbe.

Mindent úgy beszéltek meg, mintha a jövő eldőlt.

Mintha az egyetlen maradék bizonytalanság az lenne, hogy milyen gyorsan fog elkelni Margaret háza.

“Semmi sem ért véget,” mondta. “Nem fogok itt állni, és úgy tenni, mintha így lett volna.”

Bólintottam.

Aztán halkabban hozzátette: “Nem mondtam el neki, hogy már várom a reggel kilencet.”

Ránéztem.

Elhittem neki.

Ez nehezebbé tette a helyzetet, nem könnyebbé.

“Kedvellek,” mondtam.

Ez volt az első alkalom, hogy szavakba öntöttem.

Nagyon mozdulatlanul állt.

“De nem leszek az a srác, akivel pénteken együtt ülsz, miközben este mással beszélsz a szerződés meghosszabbításáról.”

Laurel röviden elfordította a tekintetét.

Folytattam, mielőtt félreérthette volna.

“Nem hiszem, hogy bármi rosszat akarsz tenni. Tényleg nem. De tudom, mit tennék, ha igent mondanék.”

Összefonta a karját.

“Visszautasítasz?”

“Pénteken visszautasítom.”

“Ez ugyanúgy hangzik.”

“Nem az.”

Hosszú pillanatig nézett rám.

Aztán azt mondta: “Ez olyan, mint egy becslésnek álcázott vélemény.”

Majdnem elmosolyodtam.