Emlékeztettem, hogy az ingatlanos talán nem ért egyet.

“Az ingatlanos írhatja Skip alatt, mint mindenki más,” mondta Laurel.

Ezzel eldőlt az ügy.

Az északi csatorna volt az utolsó feladatunk.

Margaret minden télen panaszkodott emiatt.

Amikor eltömődött, a víz túlfolyt az oldalsó bejáratra, és csúszós jégréteggé fagyott meg.

Ezt elfogadhatatlan személyes árulásnak tartotta a ház részéről.

A kiterjesztő létrát a eresz mellé állítottam.

Laurel stabilan tartotta, miközben én egy vödörrel másztam fel.

Az árokár tele volt juharmagokkal és fekete iszapkal.

A tetővonal mentén dolgoztam, kiszedtem a törmeléket és ellenőriztem a lefolyót.

Félúton lenéztem Laurelre.

“A nagymamád pontosan ott állt, ahol te állsz.”

“Mit csinálsz?”

“A Tigers eredményét hangosan felolvasva az újságból.”

Laurel nevetett.

“Amíg takarítottad az ereszcsatornát?”

“Akár akarom, akár nem.”

“Mit mondott a bullpenről?”

Megráztam a fejem.

“Ezt nem lehet megismételni egy templom közelében.”

“Nagymama templomba ment.”

“Van egy két háztömbnyire. Ez nem állította meg.”

Laurel olyan hangosan nevetett, hogy a létra is elmozdult.

Megfogtam az ereszcsatornát.

“Hé. A létra megtartása pontosan egy feladat.”

Bocsánatot kért.

Aztán újra nevetni kezdtem.

Úgy tettem, mintha bosszús lennék.

De az igazság az volt, hogy ez volt az első alkalom a temetés óta, hogy nevetett Margareten anélkül, hogy gyász rejtőzött volna benne.

Még egy percig fent maradtam.

Nem akartam megszakítani a hangot.

Két órára már tiszta volt a csatorna.

A slaggal teszteltem.

A víz pontosan úgy áramlott át a lefolyón, ahogy kellett.

Laurel jogi jegyzetfüzetén semmi sem maradt a nevemmel.

Visszavittem a létrát a garázsomba.

Aztán visszamentem a szomszédba.

Hetek óta először nem vittem magamnál szerszámokat.

Laurel a nappali padlóján ült, háttal a falnak, ahol Margaret kanapéja volt.

A szoba szinte üres volt.

Halvány téglalap alakú körvonalak voltak ott, ahol képek lógtak.

Egy világosabb szőnyegfolt jelölte azt a helyet, ahol a régi fotel harminc évig állt.

A délutáni napfény hosszú csíkokban hasított át a padlón.

Laurel megpaskolta a helyet maga mellett.

Ahogy Margaret temetésének délutánján megveregette a veranda lépcsőjét.

Leültem.

Egy ideig egyikünk sem szólt.

Tudtam, hogy ez az a pillanat, amit magamnak mondogattam, hogy fel fogom ismerni.

Az utolsó javítás is befejeződött.

A háznak már nem volt szüksége rám.

Ha tovább akartam látni Laurelt, ezt el kellett mondanom anélkül, hogy úgy tettem volna, mintha lenne még egy okom kopogni.

“Jövő szombattól,” mondtam, “ennek a háznak nem lesz szüksége rám.”

Laurel rám nézett.

“És nem akarom, hogy ez legyen az oka annak, hogy abbahagyom veled a találkozást.”

Nem válaszolt.

Folytattam.

“Szeretnélek látni, amikor nincs ok kopogni. Nincs csatorna. Nincs szűrő. Semmi szívesség.”

Az arca meglágyult.

“Miután odaadod az ingatlanosnak a kulcsot,” mondtam, “azt akarom, hogy vacsorázz. Főzök.”

Lenyeltem a nyálam.

“És én randinak hívom, szóval egyikünknek sem kell ezen kételkednie.”

Ott volt.

Semmi különösebben kifinomult.

Nem tudtam visszavonni azzal, hogy csak vicceltem.

Nem említettem Margaret üzenetét.

Laurel sem tette.

De két nappal korábban láttam, ahogy a kabátzsebéből kihúzott hajtogatott sárga papírt a táskájába tette.

Tudtam, hogy még mindig megvan neki.

Azt is tudtam, hogy nincs szükségem egy halott nő kézírására, hogy elmagyarázzam, mit akarok.

Majdnem egy hónapot töltöttem azzal, hogy ezt megtanuljam, egy őszinte beszélgetés egyszerre.

Laurel nem válaszolt azonnal.

Felém fordult.

A térde könnyedén az enyémhez simult.

Aztán a tenyerét laposan a mellkasomra tette.

Éreztem, ahogy a szívem dobog alatta.

A szája egyik sarkában lévő apró mozdulatból ítélve elég biztos vagyok benne, hogy ő is érezte.

Egy hosszú pillanatra azt hittem, megcsókol.

Nem állítottam volna meg.

Ehelyett mély levegőt vett.

“Annyira igent akarok mondani, hogy kicsit megijeszt.”

Vártam.

“És pont ezért nem fogom itt kimondani.”

Valami összeszorult a mellkasomban.

De csendben maradtam.

Laurel körbenézett az üres nappaliban.

“Ez a ház tele van nagymamával. Még ha minden eltűnt, akkor is úgy érzem, mintha itt lenne.”

Visszanézett rám.

“És az egész hónap kávé, javítások és te tíz lábnyira voltál, amikor szükségem volt valamire.”

Bólintottam.

“Három órányira lakom innen, Isaac. A munkám Chicagóban van. A járatom még huszonnyolcadikán van.”

“Tudom.”

“Most szakítottam egy kapcsolatnak, ahol folyton igent mondtam, mert könnyebb volt, mint bevallani, hogy nem vagyok benne biztos.”

A keze továbbra is a mellkasomon maradt.

“Ha igent mondok neked, azt azért akarom, mert egyedül sétáltam oda. Nem azért, mert ez a ház üres volt, és te mellettem ültél, és minden olyan volt, mint egy film.”

Ránéztem.

Nem ez volt az a válasz, amit szerettem volna.

De ez egy olyan válasz volt, amit tiszteltem.

“Fogalmam sincs, milyen egy randi veled, ha egyikünk Chicagóban él,” ismerte be.

“Én sem.”

Röviden lesütötte a szemét.

“De nem kérem, hogy ma tudd ezt,” mondtam. “Csak arra kérlek, hogy gyere át.”

Még egy percig ott ültünk.

Aztán Laurel megállapodást javasolt.

Én nem jönnék be a hétköznapokon segíteni a hirdetésben.

Nincsenek meglepetésszerű látogatások.

Nem kellett megállni, mert azt hittem, a tornác lámpáját ellenőrizni kell.

Nincsenek kitalált kérdések a kazán blokkjával kapcsolatban.

Nem ajánlott fel valamit, amit valójában nem is kellett áthelyezni.

És nem hívott egy csap miatt, ami nem csöpögött.