Fogalmam sem volt, milyen régi családi nézeteltérés rejtőzik a megjegyzés mögött.
Nem kérdeztem.
Laurel elvette tőlem a réz kulcsot.
“Köszi, hogy elintézted, Dale.”
“Semmi gond.”
Bevre pillantott.
“Majd mesélek a hétről később. Amikor nem vagyunk ennek a közepén.”
“Semmi gond.”
Hazamentem.
Aztán lenyírtam egy füvet, amit nem kellett nyírni.
Vasárnap este, épp amikor a napfény aranyszínűvé vált a hátsó kertekben, Laurel odajött.
A hátsó lépcsőmön ült kopogás nélkül.
A konyhaablakon keresztül láttam őt.
Elővettem két sört, és egy lépéssel fölé ültem.
Egy ideig egyikünk sem szólt.
Aztán elmesélte, mi történt.
Szerdán este szakított vele.
Figyelmeztetés nélkül vezetett Chicagóba, bár amikor megérkezett, hívott.
Beszélgettek a konyhában.
Megsérült.
Laurel úgy hitte, hogy minden joga megvan hozzá.
Emlékeztette a bérleti szerződés megújítására, az esküvői tervekre és a visszaútjára.
Nem tévedett.
Mindegyikbe beleegyezett.
“Komolyan gondoltam, amikor igent mondtam,” mondta nekem. “Csak azt nem mondhatom, hogy még mindig komolyan gondolom.”
Lassan forgatta az üveget a kezei között.
“És nem hagytam, hogy aláírjon egy talán-bérleti szerződést.”
Csendben ültem mellé.
Ebben a beszélgetésben semmi sem indokolt volna a gratulációt.
Nem valami izgalmas menekülésről beszélt.
Arról beszélt, hogy bántott egy férfit, aki azt hitte, együtt építenek életet.
Aztán elmondta, hogy megkérdezte, van-e valaki más.
Őszintén válaszolt.
Volt egy férfi, aki visszautasította egy halas vacsorára.
És rájött, hogy zavarja.
Oldalra pillantott rám.
Nem nevettem.
Laurel visszanézett az udvaron.
“Nem ezért fejeztem be.”
“Tudom.”
“Ha holnap költöztél volna Ohióba, akkor is Chicagóba vezettem volna.”
Elhittem neki.
“Sajnálom,” mondtam.
Komolyan gondoltam.
Soha nem voltam még olyan szakítás egyik oldalán sem, ami ne került volna valakinek valamibe.
És nem hittem, hogy más ember fájdalma ok lenne az ünneplésre.
Laurel még egy percig csendben ült.
Aztán rám nézett.
“Fel fogod hozni a pénteket?”
“Nem. Ma este nem.”
“Miért ne?”
“Négy napja három órát vezettél, hogy nehéz beszélgetést folytatj. Nem leszek az a fickó, aki a kocsibeállód végén áll vacsorára foglalással.”
Tanulmányozta az arcomat.
“Ez gyanúsan olyan, mintha megint nem állnék az utamból.”
“Talán.”
Várt.
“De most tudom, hogy megteszem. És nem tervezem, hogy örökké így csinálom.”
Még egy kicsit tovább nézett rám.
Aztán a veranda korlátjának dőlt.
“Ez az első becslés, amit egész hónapban adtál, és amiben tényleg hiszek.”
Kint maradtunk, amíg a levegő hűlni nem kezdett.
Nem volt nagy kijelentés.
Nem volt hirtelen döntés arról, mi következik.
Befejeztük a söreinket.
És amikor végre felállt, hogy hazamenjen, nem követtem őt át az udvaron.
A következő hét nagyon hasonlított az előzőhöz.
Hétfőn kifestettük a vendégszobát.
Kedden előkészítettük a folyosó díszlécét.
Szerdán a maradék hagyatéki árusítási tárgyakat bepakoltuk a teherautómba, és elvittük az adományközpontba.
Laurel folytatta a listák készítését.
Folytattam a vélemények megosztását, amiket nem kért.
Még mindig ugrattuk egymást a kakas tapéta miatt.
De valami megváltozott.
A vicceknek már nem kellett mindent eltakarniuk, amit mondani akartunk.
Egyszer, miközben két festékszínt fontolgatott, megkérdezte, melyiket részesítem előnyben.
“A kék,” mondtam.
“Becslés vagy vélemény?”
“Vélemény.”
“Miért?”
“Főleg azért, mert te választottad először.”
Rám nézett.
Ezúttal nem viccet csinált a válaszból.
Én sem.
Elkezdett kávét adni nekem, anélkül, hogy megkérdezte volna, hogyan ittam.
Vacsorára maradtam anélkül, hogy bármelyikünk úgy tett volna, mintha szükséges lenne a javításokhoz.
Egy csütörtök délután elaludt a nappali kopár padlóján.
Egy festőhenger még mindig a kezében pihent.
A falnak dőltem, és hagytam, hogy aludjon.
Nem voltam túl fáradt ahhoz, hogy hazasétáljak.
Tíz láb volt a fűben.
Egyszerűen csak maradni akartam.
Péntek délután Laurel letépte a jegyzetfüzete felső lapját, és megmutatta nekem.
Az ingatlanos a következő szombaton jött, hogy intézze a ház listázásának következő szakaszát.
Hamarosan fényképek, egy zárható doboz és idegenek fognak sétálni a szobákban, amelyeket Margaret évtizedek óta lakott.
A FIX alatt semmi sem maradt.
A SKIP alatt egy szó volt.
Kakasok.
Még mindig kétszer aláhúzva.
Az ASK ISAAC alatt csak két tétel maradt.
Kazánszűrő.
Északi csatorna.
Laurel a tollával kopogtatott az oldalon.
“Úgy tűnik, kezdek kifogyni az okokból, hogy hívjalak titeket.”
Könnyedén mondta.
De nem nézett el.
Értettem, mire gondolt.
A javítások ürügyet adtak arra, hogy minden nap találkozzunk.
Hamarosan ez a kifogás eltűnik.
És ha egyikünk sem szólt volna semmit, mindketten úgy tehettünk volna, mintha a megállapodás természetesen véget ért volna.
Ezen gondolkodtam egész este.
Másnap reggel megérkeztem a hosszabbító létrámmal és egy doboz kazánszűrővel.
Laurel a nappaliban állt, és azon gondolkodik, mit kezdjen a maradék holmijaival, amiket Bev nem adott el.
A ház már majdnem üres volt.
Olyan visszhangzott, ahogy soha nem tette, amikor Margaret ott élt.
Minden lépés hangosabb volt.
Minden szekrényajtó becsukódása mintha bejelentené magát.
Kicseréltem a kazán szűrőjét a pincében.
Ezután filctollal felírtam a dátumot a keretre.
Margaret mindig ragaszkodott ehhez.
Szerette pontosan tudni, mikor történt a dolog.
Laurel figyelmesen figyelte, hogy elmagyarázhassa a karbantartási nyilvántartásokat az ingatlanosnak.
Leírta a dátumot.
Nem kérdezte meg, hogy ez becslés-e.
Ezután húsz percet töltött az utolsó dolgok rendezésével.
Egy rojtos lámpa került adományozásra.
Egy cédrusládát Chicagóba vittek.
A kakas tapéta pontosan ott maradt, ahol volt.






