Bármi is maradt Margaret házával, Laurel befejezi magát.
Amikor az utolsó kulcsot átadják, tudni fogja, hogy akar-e átkelni a fűn, aminek semmi köze a javításhoz.
“Nincs udvarlás a csatornán,” mondta.
Nevettem.
“Ez a legkevésbé romantikus mondat, amibe valaha beleegyeztem.”
Végül elmosolyodott.
Aztán levette a kezét a mellkasomról, és felállt, mielőtt bármelyikünk meggondolhatta volna magát.
Ő kísért a hátsó ajtóig.
Ezúttal nem állt az új lépcsőn, hogy nézze, ahogy átkelek a gyepen.
Óvatosan becsukta az ajtót.
Hallottam, ahogy a zár elfordult.
Az a hét nehezebb volt, mint bármelyik tető, amit valaha javítottam.
Betartottam az ígéretem.
Kedden láttam, ahogy az ingatlanos SUV-ja behajt Margaret kocsifeljárójába.
Csütörtökön megérkezett egy fotós.
Egy este láttam, ahogy Laurel tisztítószereket cipel az autójához a veranda lámpája alatt.
Nem mentem át.
Nem hívott.
Pénteken egy szürke záras doboz jelent meg Margaret bejárati ajtaján.
A konyhaablaknál álltam és néztem.
Láttam már lockboxokat korábban.
Sosem gondoltam rájuk sokat.
Most már értettem, hogy ez a kis fémdoboz azt jelenti, hogy a ház valami mássá válik.
Hamarosan azok, akik azon az ajtón belépnek, nem ismerték volna Margaretet.
Nem tudnának a csütörtöki pitékről.
Nem tudnák, hogy öt évnyi hírlevelet tartott a konyhafiókban.
Nem tudnák, miért van még mindig ott a kakastapéta.
És nem lenne okuk megkérdezni, hogy kitakarították-e az északi csatornát.
Szombaton Laurel átadta az utolsó kulcsot.
Azután már nem lett volna gyakorlati oka, hogy szüksége legyen rám.
Végül megtudtam, hogy mégis át akar-e kelni a füven.
Az ingatlanos szombat reggel tízkor érkezett.
Ügyeltem arra, hogy a garázsomban voltam, az ajtó csukva.
A reggel nagy részét a már kétszer is szétválogatott csavarokkal töltöttem.
Az oldalsó ablakon keresztül láttam, ahogy Laurel végigvezeti az ingótost a nappalikon.
Később a bejárati ajtó mellett álltak, miközben a zárdobozt tesztelték.
Laurel átnyújtott egy mappát papírokkal.
Gondoltam, hogy tartalmazott néhány Margaret nyugta is.
Ezután a réz kulcsot a dobozba tette.
Az ingatlanos kicsivel délelőtt elhajtott.
Laurel egyedül állt a kocsifelhajtón.
A kezét a kabátzsebében tette.
Sokáig nézett fel a házra.
Aztán beszállt az autójába és elment.
Azt mondtam magamnak, hogy ez rendben van.
Megígérte, hogy egyedül fejezi be a házat.
Pontosan ezt tette.
Még bőven volt délután.
Négyre már pácoltam a csirkét egy vacsorára, amiben nem voltam biztos benne, hogy bárki megenné.
Elégszer ellenőriztem már a konyhaablakot, hogy kezdtem bosszantani magam.
Tíz perccel hat óra előtt valaki kopogott az ajtómon.
Kinyitottam.
Laurel a verandán állt.
Nem volt nála jogi jegyzetfüzet.
Nem volt kérdés a csapról.
Margaret házából nem volt doboz, amit meg kellett néznem.
Egy zöld pulóvert viselt, amit még sosem láttam.
Az egyik kezében egy üveg bort tartott a Lake Street-i boltból.
Az ármatrica még mindig rajta volt.
“Elmentem az ingatlanos irodájába, hogy aláírjam az utolsó papírokat,” mondta.
Bólintottam.
“Aztán kimentem a partra, és egy órát ültem az autómban.”
Kicsit hátraléptem.
Nem fejezte be.
“A járatom még mindig a huszonnyolcadikán van. Nem változtatom rajta.”
“Oké.”
“És nekem nincs szükségem semmire.”
Megállt.
Aztán nevetett magán.
“Rosszul jött ki.”
Mosolyogtam.
“Úgy értem, nem a ház miatt vagyok itt.”
Egyenesen rám nézett.
“A randi miatt vagyok itt, ha az ajánlat még érvényes.”
Éreztem, hogy mosolyogok, mielőtt megállhattam volna.
“Az ajánlat múlt szombaton körülbelül két óra óta nyitva van.”
Megkönnyebbültnek tűnt.
Félreálltam.
“Gyere be.”
Soha nem volt még Laurel a konyhámban.
Furcsa volt, mennyire másnak tűnt minden.
Margaret házában mindig tudtam, hol kell lennie a dolgoknak.
Laurel volt az, aki fiókokat nyitott és megtanulta a szobák elrendezését.
Most már nálam volt.
Körbejárta a hétköznapi dolgokat, amiket én már nem vettem észre.
A hűtőmön lévő kiszállítási ütemterv.
Egy kávésdoboz tele blokkokkal.
Egy fénykép a bátyám gyerekeiről a Silver Lake-nél.
Felvette a blokkot.
“Nagymama tanította ezt neked?”
“Többé-kevésbé.”
“Hogyan?”
“Megszégyenített, hogy őrizzem meg a nyugtákat, miután nem találtam a garanciát a vízmelegítőmre.”
Laurel nevetett.
“Szóval ez csak becslés, nem vélemény.”
“Egyik sem. Ez egy vallomás.”
Elkezdtem főzni.
Laurel a konyhapulton ült.
Még soha senki nem csinált ilyet a konyhámban.
Rájöttem, hogy tetszik.
Elmondta nekem az ingatlanos véleményét a kakas tapétáról.
Úgy tűnt, a nő bájosnak nevezte, olyan hangon, ami azt sugallta, hogy pont az ellenkezőjét érti.
“Azt akarta, hogy eltűnjön,” mondtam.
“Bármit akar, amit akar.”
“Lehet, hogy te vagy az egyetlen, aki valaha megvédte azokat a madarakat.”
“Megérdemelték a helyüket.”
Tovább ugrattuk egymást, miközben vacsorát készítettem.
De most másnak tűnt a csipkelődés.
Nem volt semmi elrejtve alatta.
Mindketten azért voltunk ott, mert akartunk.
Nem azért, mert egy ereszcsatornát tisztítani kellene.
Nem azért, mert egy ügyvéd borítékot szállított.
Nem azért, mert Margaret bármit is javasolt volna.
Az én konyhaasztalomnál ettünk.
A csirke jobban sikerült, mint vártam.
Vacsora felénél Laurel letette a villáját.
“Még mindig nem értem, hogyan működik ez.”
Tudtam, mire gondol.
“Chicagóval?”
“Három óra autópálya van köztünk. Ott van a munkám, te pedig itt.”
Bólintottam.
“Nem teszek úgy, mintha eltűnik csak azért, mert a csirke jó,” mondta.
“Nem akartalak kérni.”
Megkönnyebbültnek tűnt.
Egy hétig nem kopogtam az ajtaján.
Ez bőven adott időt gondolkodni.






