“Valószínűleg az. De őszinte volt.”
Nem akartam ott hagyni, hogy csak kényelmetlen beszélgetés folyjon.
Ezért megadtam neki a gyakorlati információkat, amire még szüksége volt.
A tetőzsindelyek huszonkét évesek voltak.
Kétszer is kijavítottam a tetőt.
Margaret a hűtőszekrény fölött egy mappában tartotta a szervizszámlákat, beleértve egy előző októberi kazán-szerviz nyilvántartást is.
Dale vissza tudna térni a fürdőkád lefolyójának cseréjére csütörtök előtt, ha hamar felhívja.
Laurel mindent leírt.
A kézírása észrevehetően nehezebb volt a szokásosnál.
Amikor befejezte, felvettem a kabátomat.
“Tudod, hol lakom.”
Nem akartam romantikusnak hangzani.
Szó szerint értettem.
Ami ezután jön, az az övé volt.
De nem tűntem el.
Laurel elkísért a hátsó ajtóig.
A lépcsőn állt, amit megjavítottam, miközben átkeltem a fűn.
Egyikünk sem köszönt jó éjszakát.
Otthon egy szendvicset készítettem, amit nem akartam.
A konyhai mosogató mellett állva ettem meg.
Az ablakon át láttam a fényt Margaret konyhájában.
Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy a tisztességes dolgot tettem-e, vagy csak a legegyszerűbbet.
Éveket töltöttem azzal, hogy vigyázzak, ne avatkozzak be mások életébe.
Néha ez tisztelet volt.
Néha ez egy kényelmes módja volt annak, hogy elkerüljem, mit akarok.
Kilenc körül felgyulladt a szomszéd hátsó terasz lámpája.
Laurel a legfelső lépcsőfokon ült.
A telefonja az ölében pihent.
Sokáig maradt ott anélkül, hogy a füléhez emelte volna.
Nem tudhattam, mire gondol.
Nem volt jogom tudni, mit akar mondani Colinnak.
De megértettem, hogy bármi is következik, azt el kell dönteni, mielőtt újra vacsorára hívna.
Másnap reggel hétkor valaki bekopogott az ajtómon.
Kinyitottam.
Laurel a verandán állt.
Ez volt az első alkalom, hogy a szomszéd házam nyolc éve alatt jött hozzám.
Az autója Margaret kocsifeljárójában járt.
Egy éjszakai táska állt az anyósülésen.
Úgy nézett ki, mintha már egy ideje ébren lenne.
“Colin tíz körül visszahívott,” mondta.
Félreálltam, de ő a verandán maradt.
Elmondta, hogy a férfi a hirdetési fotókról, a zárási idővonalról és arról kérdezett, hogy a huszonnyolcadikra foglalta-e a repülőjegyét.
Küldött egy linket is egy költöztető cégnek, hogy árajánlatot kapjanak, mielőtt megújítanák a szerződést.
Mind jogos kérdések.
Mindegyikre válaszolt.
És valahol a válaszok között rájött valamire.
Minden válasz ígéret volt, amit nem volt biztos benne, hogy be tudja tartani.
“Nem fogom telefonon intézni a többit,” mondta.
Vártam.
“Chicagóba megyek. Pénteken visszajövök.”
Aztán kinyújtotta a réz kulcsot.
“Beengednéd Dale-t csütörtökön? Ki kell cserélnie a kád lefolyóját.”
Elvettem.
“Természetesen.”
Habozott.
Volt még valami, amit mondani akart.
“Ez nem rólad szól.”
Azonnal összevonta a szemöldökét.
“Nem erre gondolok.”
Hagytam, hogy megtalálja a szavakat.
“Nem neked való,” mondta. “Ezt mindkettőnk számára világosnak kell mondanám.”
“Értem.”
Igen.
Nem azért vezetett Chicagóba, hogy valaki más karjaiba adja magát.
Azért ment, mert rájött, hogy már nem tudja, akarja-e azt a jövőt, amibe már beleegyezett.
Ha változtatni akart rajta, őszintén meg kellett tennie.
Laurel bólintott.
Aztán visszasétált a fűbe, és beült az autójába.
Óvatosan hátrált ki.
Ott álltam, kezemben Margaret kulcsával.
Váratlanul nehéznek éreztem a tenyeremben.
Az, hogy egy nő házát bízzák meg, miközben ő elhajt, hogy eldöntse, véget vet-e egy kapcsolatnak, furcsa helyzet egy olyan férfitól, aki azt állítja, inkább távol marad.
Bementem.
Aztán a kulcsot biztonságos helyre tettem.
Dale csütörtök reggel tízkor érkezett.
Befejezte a kád lefolyójának javítását, és délre már elment.
Én a házban maradtam, amíg ő dolgozott.
Rossz érzés volt egyedül hagyni valakit Margaret otthonában, amikor Laurel rám bízta a kulcsot.
A jegyzettömb még mindig a konyhaasztalon hevert.
Laurel több dolgot is hozzáadott.
HÍVD FEL AZ ÖRÖKSÉGÁRVERŐ HÖLGYET.
KONYHAASZTAL — SZÁLLÍTÁS VAGY TÁROLÁS.
NAGYPAPA SZÉKE — DÖNTS.
Egyikük mellett sem volt a nevem.
Így kellett volna lennie.
Észrevettem a rádiót az ablakpárkányon.
Kétszer is megszokásból nyúltam felé.
Kétszer is megállítottam magam.
Margaret nem volt ott, hogy elmondja, a bullpen tönkretette egy újabb tökéletesen jó estét.
Laurel nem volt ott, hogy nevessen rajta.
A ház csendes volt.
Miközben Dale fent dolgozott, többet gondoltam Colinra, mint vártam.
Sosem találkoztam vele.
Tudomásom szerint semmi rosszat nem tett.
Segített ingatlanost találni, ésszerű kérdéseket tett fel, és terveket készített a közös jövő alapján, amit Laurellel együtt választottak.
Őszinteséget érdemel.
Nem tudtam, hogy megkapja-e a válaszokat, amiket szeretne.
Reméltem, hogy Laurel elmondja neki az igazat anélkül, hogy bármelyikük olyan ígéreteket tenne, amiket nem tudnak betartani.
Nem írtam neki.
Bevallom, többször vettem fel a telefonom, mint amennyit ez a mondat sugall.
Az autója péntek este nyolc után kicsivel behajtott Margaret kocsifeljárójába.
Felgyulladt a konyhai lámpa.
Aztán a felső folyosó lámpája.
Semmi más nem történt.
Nem jött át.
Nem kopogtam.
Szombat reggel a szomszédba mentem, hogy visszaadjam a kulcsot.
Találtam egy Bev nevű nőt egy hagyatéki árverési cégtől, aki az étkezőben állt egy tekercs ármatricával.
Laurel néhány lépéssel előtte haladt a házban.
Gyorsan hozott döntéseket.
A konyhaasztal Chicagóba ment.
Ugyanígy voltak az üveg karácsonymarak és a pitetálcsa, amin az én nevem volt alul.
A nagyapja fotel egy unokatestvéréhez került Grand Rapidsban.
Bev megkérdezte, hogy Laurel biztos-e az utolsó döntésében.
“Nagymama dühös lenne,” mondta Laurel.
Aztán elmosolyodott.
“Pontosan ezért.”






