És volt egy válaszom készen.

Nem beszéd.

Csak egy gyakorlati javaslat.

“Már kértem a menedzseremet a pénteki és szombati szabadnapra a járatod után. A nyolcadik és kilencedik.”

Laurel felnézett.

“Tényleg?”

“A raktár azon a hétvégén gyenge lesz. És Rick tartozik nekem, hogy karácsonyt tudósítok.”

Várt.

“Azt gondoltam, péntek délután lemegyek, foglalok egy szobát a közeledben, és megmutatnád azt a Chicagót, ahol valójában élsz. Nem az a verzió, amivel a nagymamád dicsekedett.”

Laurel megszakítás nélkül hallgatta.

“Nem kérem, hogy költözz vissza ide,” mondtam. “Nem kérem, hogy hagyj fel semmit.”

Ránéztem.

“Csak nem akarom, hogy legközelebb csak egy talán-szerű jelenetek legyen. Szeretném, ha felkerülne a naptárba.”

Letette a villát.

Egy pillanatra csak figyelt engem.

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán rosszul ítéltem meg dolgokat.

Aztán a telefonjáért nyúlt.

Kinyitotta a naptárát, és gépelni kezdett.

Amikor végzett, felém fordította a képernyőt.

ISAAC — CHICAGO — PÉNTEK 8-ÁN.

Semmi a javításról.

Semmi szívességről.

Semmi az öröklési árverésről.

Csak a nevem és egy dátum.

Aztán rám nézett.

“És nem kapsz hotelszobát a lakásom közelében.”

“Miért ne?”

“Mert a környékemen a szállodák túl vannak árazva, és egy évig panaszkodni fogsz emiatt.”

“Ez véleménynek hangzik.”

“Ez egy becslés. Kiszámoltam.”

Mosolyogtam.

“És?”

“És nekem is van egy teljesen rendes kanapém.”

Újra megnéztem a naptárt.

Aztán vissza rá.

“Rendben.”

Átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem.

Nem engedte el, amíg végül fel nem kellett kelnem, hogy elmosogassam.

Vacsora után a konyhában maradtunk beszélgetni.

Többet mesélt a nonprofit szervezetről.

Elmeséltem neki egy nehéz bútorszállítást, amit az előző héten intéztem.

Tudni akarta, hogyan lehet valaki ennyire dühös egy kanapé színe miatt.

Mondtam neki, hogy az embereknek meglepően erős érzései vannak a bézs iránt.

Azt mondta, úgy hangzottam, mintha fájdalmas tapasztalatból beszélnék.

Biztosítottam róla, hogy igen.

Később, amikor indulni készült, Laurel a táskájába nyúlt.

Elővett egy hajtogatott sárga jegyzetlapot.

Letette az asztalra köztünk.

Margaret üzenete.

Hetekig néztem, ahogy Laurel hordozza magával.

Először a kabátzsebében.

Aztán a táskájába.

Egy részem azon tűnődött, vajon valaha még szóba hozza-e.

“Gondolkodtam rajta, hogy kidobom,” mondta.

“Tényleg?”

“Kb. öt percig.”

“Mi tartott vissza?”

“Nagymama.”

Mosolyogtam.

“Megsértődött volna?”

“Mélyen.”

Laurel lenézett a kézírásra.

“Azt mondta, hogy hozzád menjen feleségül.”

“Igen, megtette.”

“Vacsorát mondtál.”

“Azt hittem, elég ésszerű vagyok az egészben.”

Laurel nevetett.

“Ő elviselhetetlen lenne emiatt.”

“Margaret a Tigers bullpenje miatt is elviselhetetlen volt. És legalább a felében tévedett.”

Laurel mosolygott a papírra.

Aztán újra összehajtottam.

Visszatette a táskájába, nem hagyta az asztalon.

Ez tetszett.

Megtarthatta a nagymamája tanácsát anélkül, hogy az döntene bármit is.

Az ajtónál felém fordult.

Egy pillanatra egyikünk sem szólt.

Aztán megcsókolt.

Nem volt drámai.

Nem volt közönség.

Előtte nincs tökéletes beszéd.

Egyszerűen csak valami volt, amit mindketten akartunk.

Amikor végül elhúzódott, hogy megtalálja a kulcsait, addig babrált velük, hogy kint megszólalt az autóriasztója.

Nevettünk.

Aztán újra megcsókolt.

Laurel a huszonnyolcadikán repült vissza Chicagóba.

Nem én vittem el a reptérre.

Bérelt egy autót, és vissza kellett vinnie Grand Rapidsben.

Azután szinte minden estén beszélgettünk.

Nem a zárási dátumokról vagy a bérleti szerződés meghosszabbításáról van szó.

Leginkább az ő munkájáról, az én munkámról és a napjaink mindennapi kellemetlenségeiről.

Meséltem neki egy muskegoni férfiról, aki visszautasította a sarokkanapét, mert rossz bézs árnyalatú volt.

Azt mondta, ez véleménynek hangzik.

Azt mondtam, hogy az ügyfél úgy kezelte, mintha szövetségi szabályozás lenne.

Olyan hangosan nevetett, hogy el kellett távolítanom a telefont a fülemtől.

A ház kilenc nap alatt elkelt.

Egy fiatal pár kutyával vette meg.

Laurel küldött nekem egy hirdetési fotót.

A kakas tapéta még mindig a folyosón volt.

Egy darabig bámultam a képet.

Aztán írtam neki egy üzenetet.

Azok a madarak most már valaki más problémája.

A válasza egy perccel később érkezett.

Ne legyél olyan biztos. Kiváló jellembírák.

Pénteken, nyolcadikán délben elhagytam a raktárt.

Dél felé mentem az I-196-on, majd az I-94-en a tó fenéjén.

Öt órakor úgy ütöttem a chicagói forgalomba, mint aki soha nem hajtott be nagyvárosba péntek délutánon.

Laurel hívott, miközben a forgalomban ültem.

“Milyen az út?”

“Kérdezd meg, mikor költözöm.”

Nevetett.

“Közel vagy.”

“Ez egy optimista becslés.”

“Hazudtam már neked egy becslésről?”

Gondolkodtam rajta.

“Csak a kakasokról.”

“Ezek vélemények voltak.”

Amikor elértem az épületét, már készen álltam, hogy kiszálljak a teherautóból.

Beengedett.

Felmentem a lifttel felfelé.

Laurel zokniban nyitotta ki a lakás ajtaját.

Mosolygott, amikor meglátott.

Visszamosolyogtam.

Aztán beléptem.

Margaret konyhaasztala ott volt.

Túl nagy volt a szobához.

Laurel úgy helyezte el, mintha úgy döntött volna, hogy a lakásnak alkalmazkodnia kell.

A konyhai mosogató felett az üvegmadarak az ablak mentén voltak kitűzve.

Az asztalon egy alumínium pitetál feküdt.

Egy régi maszkolószalag csík még mindig az aljához volt rögzítve.

ISAC.

Belül egy rebarbarás pite volt.

Az egyik él kissé megégett.

Laurel figyelte, ahogy észreveszem.

“Mielőtt bármit mondanál,” kezdte, “ez volt a harmadik próbálkozásom.”

Ránéztem.

“Harmadik?”

“Megtaláltam nagymama receptkártyáját a cédrusládában.”

Összefonta a karját.

“Az első nem volt megvitatva.”

“És a második?”

“Ráadásul nem érdemes beszélni.”

Ránéztem a pitére.

“És ez?”