“Senkinek sem mondjuk el,” mondtam. “Nem Kim, nem Jeff, és nem az apád.”

“Ha megtudják, hogy éjszakai műszakban dolgozunk, apám odajön ötszáz dollárral, és azt hiszi, megoldotta,” mondta Nate.

“Nem lesz rá esélye,” mondtam.

Elővettem a telefonomat a táskámból, és megkopogtattam a képernyőt, mielőtt elértük volna a városhatár tábláját.

“Kit hívsz húsvét vasárnapján?” kérdezte Nate.

“Patty,” mondtam.

A Patty’s Truck Stop Diner a kerülő úton állt, három mérföldre délre az autópályától, egy dízeltöltőállomás és egy kavicsos telek között, tele tizennyolckerekűekkel.

Kiszálltam a teherautó fülkéjéből, és átsétáltam a hátsó szervizajtó mellett, elhaladva három fém zsírhordó mellett, ahol az öreg sütőolaj illata elég sűrű volt, hogy megízlelhető legyen.

Patty egy felfordított műanyag savanyúságos vödörön ült a konyha mögött, vékony cigarettát szívott, fehér kötényét a térdére hajtva.

Ősz haja szorosan hátra volt fogva, és egy halom zöld vendégcsekket dugott az oldalzsebébe.

“Késésben vagy egy konyhai jelentkezésről, Emily,” mondta Patty anélkül, hogy felnézett volna. “Abbahagytuk a húsvéti pulyka különlegességet két órakor.”

“Nem jelentkezem konyhai munkára,” mondtam. “A péntek esti és szombati késői műszakokat akarom.”

Patty keskeny, szürke füstsugarat fújt a kavics felé.

“Ezek tizenkét órás szakaszok,” mondta Patty. “Este tizenegy, másnap reggel tizenegy. Főleg hosszútávú sofőrök és fiúk vannak, akik a huzalgyárban éjszakai műszakból érkeznek.”

“Tudom, mi a váltás,” mondtam. “Négy vacsoratányért tudok egy karomra felvinni, és nem hibázom vendégjegyekkel.”

“A férjed a traktor javítóműhelyben dolgozik,” mondta. “Nate tudja, hogy éjszakai munkát kérsz?”

“Nate éjszakai hívásokat fogad,” mondtam.

Patty a cigarettacsonkját egy rozsdás kávésdobozba ejtette, tele barna esővízzel.

“Hat dollárt fizetek óránként készpénzben, plusz azt a pénzt, ami az asztalokon van,” mondta Patty. “Nincs béradó-levonás, nincs papírnyom, és nincs panasz a megosztott műszakokra.”

“Mikor kezdek?” Kérdeztem.

“Péntek este tíz harminckor,” mondta Patty. “Hozz csúszásgátló cipőt és két tiszta kötényt. Ha elejtesz egy tál kávésbögrét, az a borravalóidból jön ki.”

“Tíz-tizenöt órakor itt leszek,” mondtam.

Visszasétáltam a pickuphoz, ahol Nate várt, a motor alapjáraton járt, és a fűtőtest a munkacsizmájába fújta a hőt.

“Elvitt téged?” kérdezte, amikor behúztam a nehéz ajtót.

“Péntek este,” mondtam. “Minden vasárnap reggel készpénz a kezében.”

Bekapcsolta a teherautót, és kihajtott a dinerből, majd a város keleti oldalán lévő ipari park felé fordult.

“Hová megyünk?” Kérdeztem.

“A dízelbolt,” mondta Nate. “Frank általában vasárnap délutánonként az irodában van, hogy számlázzon és készletet készítsen.”

Frank Miller javítóudvara egy hullámkartonált acélépület volt, három felsőrész és két hold törött mezőgazdasági gép pihent a magas fűben a drótkerítés mögött.

Nate a bejárati ajtó közelében parkolt, és belépett, én pedig a fülkében maradtam, ahol az utasoldali ablak két hüvelykkel résnyire nyitva volt.

A poros irodai üvegen keresztül láttam Franket egy szürke fém íróasztal mögött ülni, amelyet három magas számlamappák és zsíros alkatrész kézikönyvek raktak fel.

Nate az íróasztal előtt állt a jó húsvéti nadrágjában, kezeit a háta mögött összefonta, ahogy mindig, amikor plusz munkát kért.

Frank felnézett, lehúzta a drótkeretes olvasószemüvegét az orrán, és egy zsíros hüvelykujjával a hátsó udvar felé mutatott.

Nem hallottam a szavakat a dupla üvegen keresztül, de láttam, ahogy Frank elővesz egy sárga jegyzettömböt a felső fiókjából, és Nate nevét írja fel egy friss lap tetejére.

Két telefonszámot írt Nate neve mellé, és kétszer aláhúzta őket egy kék golyóstollal.

Nate egyszer bólintott, megfogta Frank nehéz kezét, majd kihúzott vállakkal visszasétált a teherautóhoz.

“Mit mondott Frank?” Kérdeztem, miközben visszaült a vezetőülésbe.

“Ő tett engem az elsőre a terepi javítások vészhelyzeti híváslistájára,” mondta Nate. “Amikor egy kombájn eltöri a hajtóműláncot vagy ledob egy fejlécet este kilenc óra után, engem hívnak.”

“Mennyit fizet ez?” Kérdeztem.

“Ötven dollár csak azért, hogy elfordítsam a gyújtásgombot,” mondta Nate. “Plusz huszonöt óránként készpénz a gazdtól, ha napkelte előtt beindítom a szerelvényét.”

“A gazdák fizetnek ezért?” Kérdeztem.

“A srácok készpénzzel fizetnek, hogy éjjel tízkor beindítsák a kombájnt, amikor esik az eső száz hold álló kukoricára,” mondta Nate.

A kezét a váltókarra tette, de nem kapcsolta be azonnal a hajtásba.

Lenézett a műszerfalra, ahol a világoskék kártya a szürke műanyag szegélyhez simult.

A kék madár vastag, texturált papírra volt nyomtatva, egy barna tintavonalakból álló fészek fölött lebegve, arany csillámmal a szárnyai szélén.

Belül, anyja rendezett tanári kézírásával ez állt: Ti ketten mindig is olyan ügyesek voltatok, soha nem aggódunk értetek.

Nate felvette a kártyát, egyszer megfordította vastag ujjai között, majd visszatette felfelé fordítva a teherautó műszerfalára.

Hat hónappal húsvét után a sarkaim úgy égtek, mint a só egy nyílt kivágásban szombat este tizenegykor.

Négy nehéz kerámia tányért egyensúlyoztam a bal alkaromon, forró marhamártás csöpögött a büfé kötényem fehér pamut ujjához.

Patty két adag sült harcsát dobott a fém ablakra, és egy nedves konyharuhával letörölte vörös homlokát.

“A negyedik asztalhoz extra tartárszósz kell, Emily,” mondta Patty, köténye repceolaj és hipó illatú volt. “És tedd fel a lábad két percre, mielőtt összeesel a linóleumomon.”

A tányérokat a sarokfülkébe vittem, rázkódás nélkül letettem őket, és összeszedtem négy zsíros dollárt a Formica asztallapról.