“A megyei jegyző helyettese három órakor itt volt kávézni,” mondta Patty, miközben letette a tollát a laminált pultra. “Azt mondta, te és Nate megvetették a régi Miller házat a bíróság lépcsőjén.”

“Megvan a tulajdoni lap,” mondtam, miközben a pult korlátjának dőltem.

“A negyvenezer pénztáros csekk fedezte az egész ajánlatot?” kérdezte Patty, közelebb hajolva az üvegvitrinhez.

“Nem,” mondtam. “A kalapács negyvenegy ezerötszáznál esett le. Ott a pultnál kellett elővennem ezerötszáz dollárt a táskámból.”

Patty egy rövid, halk sóhajt engedett ki. “Ezerötszáz készpénzben?”

“Százhúsz húszdolláros bankjegy,” mondtam. “Mindegyik olyan szagot árasztott, mint a borravalómból származó olaj olaja.”

“Az unokatestvérem megnézte azt a helyet az ingatlanértékbecslés során,” mondta Patty. “Azt mondta, hogy a biztosítékdoboz hat hatvan-amperes csavaros dugóból áll, törékeny gombos-csöves vezetékkel a padláson keresztül.”

“Tudjuk,” mondtam. “Nate holnap visszavonja az elektromos engedélyt.”

“Mennyi pénzed van még most a megtakarítási számládon?” kérdezte Patty.

“Nyolcvannégy dollár,” mondtam.

Patty kinyitotta a fekete vinyl műsorkönyvét, és úgy fordította meg, hogy a hétvégi rovatok felém nézzenek. “Két teljes emeleti műszakom van nyitva péntek és szombat este. Hét a háromhoz.”

“Írj le mindkettőért,” mondtam.

“Már negyven órát dolgozol a kórházi számlázási pultnál,” mondta Patty, felnézve a szemembe.

“Hatszáz dollárra van szükségünk kétszáz láb rézhuzalért és egy megszakító dobozért,” mondtam. “Tudok dolgozni a padlón.”

“Összesen tizenkét órára adlak be,” mondta Patty, miközben piros tintával jelölte meg a könyvelését. “Így vasárnap reggelre százhúsz dollár plusz borravaló lesz.”

“Köszönöm, Patty,” mondtam.

“Győződj meg róla, hogy Nate megnézi azokat a gerendákat, mielőtt új vezetéket húzna,” mondta Patty, miközben becsukta a könyvét. “Az a régi tető kilencvenhat éven belül szivárgott vissza.”

Háromnegyed hétkor visszamentem Ron és Judy házához, hogy elhozzam Nate-et. A veranda lámpája égett, sárga négyzetet vetve a kavicsos útra.

Judy a szúnyoghálós ajtó mellett állt, egy kis csomagot tartva, kék bolti papírba csomagolva.

“Nate épp a pincében mossa le a kezét,” mondta Judy, miközben fellépett a felső verandára, ahogy odamentem.

“Befejezte a fűnyírót?” Kérdeztem.

“Úgy indította el, mint újkorban,” mondta Judy, mindkét kezével felém nyújtva a csomagot. “Nem akartam, hogy ezek nélkül menj el.”

Felmentem a verandára, és átvettem a csomagot a kezéből. A vékony papíron keresztül éreztem a négy összehajtott konyharuhát puha gofriszövő pamutot.

“Tudom, milyen nehéz lépést tartani a konyhai kellékekkel, ha bérelsz,” mondta Judy, ragyogóan rám mosolyogva a sárga tornác fényében.

“Köszönöm, Judy,” mondtam.

Nate kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, a kabátja a gallérjáig volt húzva, kezei még mindig rózsaszínek voltak a súrolószappantól.

Judy mosolygott, előrehajolt a fa lépcső fölé, és meleg, lágy csókot nyomott az arcomra.

Az üvegválaszfal mögötti helyettes hivatalnok egy kis réz névtáblát viselt, amin Mrs. Gable állt.

Hétfő reggel fél tizenkettőkor letettem a fehér bankborítékot a márvány párkányra a szólyuk alatt.

Belül volt a negyvenezer dolláros pénztáros csekk a megtakarítási számlánkról és ezerötszáz dollár készpénzben.

Először a készpénzes halmot vettem elő, három vastag gumiszalaggal megkötve Patty étterméből.

A számlák puhák és gyűröttek voltak, enyhén repceolaj és sült csirketészta illatát árasztották a nyolcvan szombat esti műszakból.

“Negyvenezer a hivatalos banki csekken,” mondtam, miközben a hüvelykujjamat az mutatóujjamra nyomtam, miközben kiszámoltam az összeget. “És ezerötszáz papíron.”

Mrs. Gable igazította a bifokális szemüvegét, és egy rózsaszín gumiujj-fülkét tett a jobb kezére.

Kétszer számolta meg a húszas halmot, négy lapos, háromszázhetvenöt dolláros halomba rakva őket a zöld papírjára.

“Pontosan negyvenezerötszáz dollárod van,” mondta.

Egy vastag piros tintatáblával bélyegezte le az adóeladási könyvet, ami miatt a márványpult csengővé vált.

“Az adószerződés hatvan nap múlva érkezik postán,” mondta Mrs. Gable, miközben egy alsó fa fiókba nyúlt. “De senkit sem fog bánni, ha elkezdesz nyírni.”

Egy sárga manila borítékot nyomott át a rozsdamentes acél tálcán az üveg alatt.

Belül egy rozsdás vas gyűrű volt, amelyben hét címkézetlen csontvázkulcs volt.

Nate felvette a gyűrűt, kérges hüvelykujjával végigsimított a legnagyobb kulcs lapos oldalán.

“Ezek a bejárati ajtóhoz mennek?” kérdezte.

“Azok a zárakhoz mennek, amik még a helyen vannak,” mondta Mrs. Gable. “A megye úgy vette át a területet, ahogy van.”

Simítottam a sárga blokkot a táskámhoz, és lenéztem a lift mellett kitett szobaszámokra.

“Szeretném megnézni a történelmi csomagnyilvántartást, amíg az épületben vagyunk,” mondtam.

“Még egy negyeddollárt kell tennem a teherautó parkolóórába,” mondta Nate, miközben a kabátzsebében aprót keresett. “Találkozzunk lent a 104-es szobában.”

Ő a nehéz üvegajtók felé sétált, én pedig lefordultam a pince lépcsőházán.

A földnyilvántartási archívum egy hosszú fluoreszkáló folyosó végén helyezkedett el a kazánhelyiség mögött.

A magas acélpolcokon vászonra kötött főkönyvek voltak a 18. század végéig.

Egy idősebb eladó, Mr. Henderson, egy összecsukható fém íróasztalnál ült a hátsó ablak közelében, és egy kis zsebkéssel evett egy almát.

“A tizennegyedik csomagot keresem,” mondtam, miközben a jegyzetfüzetemet a pultra tettem. “Tizenkettedik szakasz a patak mentén.”

Letörölte a késpengéjét a nadrágjára, és a harmadik sor felé mutatott.

“A 1998 a jelenlegi polcon van,” mondta. “Negyvenkettedik kötet.”

A nehéz kötetet a tölgyfa olvasóasztalra húztam, és a hideg papírlapokat forgattam, amíg meg nem találtam a Miller farm határait.