A kék kifizetési lapot a banki tollal írtam alá, a pulthoz láncolva. A könyököm mellett egy egyszerű fehér kórházi boríték volt, amelyben hetvenöt húszdolláros bankot tartalmazott, amelyeket a hétvégi étkezdés műszakjaimból mentettünk meg.
“Az a csekk negyvenezerre vonatkozik,” mondta Mrs. Albright, miközben a csekket a fán csúsztatta a megtakarítási könyvemmel együtt. “Ti ketten mezőgazdasági felszerelést vesztek?”
“Tulajdon,” mondtam.
A szemüvege fölött leskelődt, várva az út helyét vagy a családnevet, de én felvettem a kék csekket, és betettem a kabátzsebembe.
“Számold meg azt a pénzt, mielőtt kilépsz,” tette hozzá, bólintva a fehér borítékra, amely enyhén sütőolaj illatát árasztotta.
“Háromszor számoltam a komódon,” mondtam.
“Hol van Nate ma reggel?” kérdezte, miközben összerakta a könyvelési lapjait.
“A bíróság lépcsőjén vár rám,” mondtam.
A bíróság lépcsője hideg kőből állt a cipőnk alatt öt perccel tíz perc előtt.
Húsz ember gyűlt össze a lépcső tetején lévő nagy tölgyfa dupla ajtók körül, kabátjaikat magasra cipzározva a téren fújó szél ellen. Egy kék steppelt mellényben lévő háziúr ült egy fém összecsukható széken az ív közelében, hivatalos irattartót tartott a kezében, és kipipálta a csomagszámokat.
Nate mellettem állt a középső lépcsőn, kezei mélyen a barna vászonkabátja zsebébe fúrva. Nem támaszkodott a kőoszlopnak, és nem csatlakozott a négy férfihoz, akik halk hangon beszéltek a réz korlát mellett.
“Ő Vance,” suttogta Nate, bólintva a steppelt mellényes férfi felé. “Húsz bérleménye van a város keleti oldalán.”
“Gyakran licitál adózási akciókra?”
“Harmincezer alatt bármit megvesz,” mondta Nate. “Olcsó szőnyeget tesz be, és nyolcadik szekciós bérleményekké alakítja őket.”
“Összesen negyvenezerötszázunk van,” mondtam.
Nate nem válaszolt. Az utca felé fordította az arcát, miközben egy régi zöld pickup állt meg a járdaszegélyhez, de senki sem szállt ki.
Dobbs árverező lépett ki a magas dupla ajtókon, egy akkumulátoros kürtöt és egy fa kalapácsot vitt magával. Megnyomta a kürtkapcsolót, és egy hangos elektronikus sípolás visszhangzott a kőlépcsők között.
“Megyei adóeladás a negyvenkettedik telekért, harmadik alosztály,” jelentette be Dobbs a kürtbe. “A régi Miller rezidencia, két egész három hold, úgy adták el, ahogy van, egyértelmű tulajdoni lappal a legmagasabb ajánlattevőnek.”
Lecsatolta a jegyzettömbje felső lapját, és körbenézett a gyülekezett tömegben.
“A megyei bizottság által a nyitó licitet húszezer dollárban határozza meg,” kiáltotta Dobbs. “Ki ad nekem húszat?”
Vance felemelte az egyik kezét anélkül, hogy felnézett volna a jegyzettömbjéről.
“Húszezer Mr. Vance-től,” kiáltotta Dobbs. “Huszonegyet hallok?”
“Huszonegy,” kiáltotta egy gazda piros magsapkában három lépcsővel lejjebb.
“Huszonkettő,” mondta Vance, hangja lapos és nyugodt.
Nate teljesen mozdulatlanul állt mellettem. Szemei a jobb kezében lazán tartott fa kalapácsra szegeződtek.
“Huszonhárom,” mondta a gazda.
“Huszonöt,” mondta Vance azonnal, egy lélegzetvétellel megemelve az árat kétezresen.
A gazda megrázta a fejét, kesztyűs kezeit a karja alá tette, és hátrált a korlát felé.
“Huszonötezer Mr. Vance-nek,” kiáltotta Dobbs a kürtjébe. “Huszonhatot hallok?”
“Huszonhat,” mondta Nate.
Vance lassan fordította a fejét, szűk szemével végigmérte Nate zsíros overallját és kopott munkacsizmáját.
“Huszonhét,” mondta Vance.
“Huszonnyolc,” mondta Nate.
“Harminc,” kiáltotta Vance, teljesen elfordítva a vállát tőlünk az aukciós felé.
“Harmincegy,” mondta Nate.
Egy férfi az alsó lépcsőn megfordult, hogy Nate-re nézzen, felhúzott szemöldökkel. Az ujjaim olyan szorosan markolták a papír pénztáros csekket a kabátzsebemben, hogy a papír nyikorgott a körmeim alatt.
“Harminckettő,” mondta Vance, hangja élesebbé vált.
“Harminchárom,” mondta Nate.
“Harmincöt,” ugatta Vance, felállva a fém székről.
“Harminchat,” mondta Nate lélegzetvétel nélkül.
“Harmincnyolc,” mondta Vance, most már közvetlenül Nate-re nézve.
“Harminckilenc,” mondta Nate.
“Negyvenezer,” csattant fel Vance, karját összefonta a steppelt mellényén.
A tömeg teljesen elcsendesedett. A hideg szél megrázta a magas bírósági ablakban lévő laza üvegtáblát, amely magasan a fejünk fölött volt.
“Negyvenezer dollár,” kiáltotta Dobbs a kürtbe. “Negyvenezer egyszer. Negyvenezer, kétszer.”
Nate egy apró lépést tett előre a gránit lépcsőn.
“Negyvenegy ezer,” szólította meg Vance, visszanézve a szedánjárdájáróra.
Nate nem nézett rám, és az arca sem mozdult. Szemét egyenesen a kalapácsra szegezte.
“Negyvenezer-ötszáz,” mondta Nate.
Vance a ceruzáját a jegyzettömbön kopogtatta, leköpött a kőre, majd hátat fordított a lépcsőnek.
“Ki ad nekem negyvenkettőt?” kiáltotta Dobbs, miközben a lépcsőn lévő arcokat pásztázta.
Senki sem mozdult. Egy dízel teherautó váltott sebességet a Main Streeten, két háztömbnyire.
“Negyvenegyezerötszáz egyszer,” kiáltotta Dobbs, miközben a fa kalapácsot magasra emelte. “Negyvenegyezerötszáz kétszer.”
A fa kalapács éles csattanással csapódott a pódium réz lemezére, amely visszhangzott a tér túloldalán lévő téglából épült épületeken.
“Nathan és Emily Schafernek adták el negyvenezerötszáz dollárért,” kiáltotta Dobbs.
Vasárnap egy órára Ron és Judy a szokásos karosszékeikben ültek, míg Nate és én a virágos kanapén ültünk. Ron egy nehéz tenyerét Judy székének támlájára helyezte, tekintete a sarokban lévő tompa tévéképernyőre szegeződött.
“Péntek reggel a városi farmfelszerelés boltban voltunk,” mondta Judy, miközben a vászon szoknyáját a térdén simította. “Három dollárért volt akciós négy csomag gofriszövő konyharuha.”
“A kékek?” Kérdeztem.
“A kékek, fehér csíkosak,” mondta Judy, miközben a táskája fölé fonta a kezét. “Azonnal eszembe jutott a konyhád a bérleményben. Egy fiatal pár, aki kezd, mindig jól jön a plusz ágynemű.”
“Nagyon figyelmes voltál, Judy,” mondtam.






