A megyei újság két vastag, ki nem fizetett biztosítási kártérítés halmai között hevert nyitva.

A negyedik oldalon három oszlopnyi jogi közlemény volt apró fekete betűkkel.

Régi szokásból követtem a vastag csomagszámokat az oldalon.

Letettem a szendvicsemet, és áthajoltam az újságpapíron.

“Csomag: 08-14-300-002,” állt az értesítésben. “Régi Miller Farm. Két egész három hold.”

A jogi leírás egy kétszintes faszerkezetes lakóházat, egy fa pajtát és egy beton ciszternát sorolt fel.

A megyének tartozott késedelmes adók négyezer-nyolcszáz dollárt tettek ki.

A nyilvános adóárverés időpontját április 14-én, csütörtökön, tíz órakor tűzték ki a bíróság lépcsőjén.

Közelebb húztam a sárga jegyzetfüzetemet, és fekete tollal felírtam a csomagszámot.

Negyvenezer-kétszáz dollár volt a belvárosi kereskedelmi megtakarítási számlánkon.

Ezerötszáz dollárnyi borravalónk volt egy dobozban az ágyunk alatt.

Kétszer is megnyomtam a hüvelykujjamat az mutatóujjamhoz az asztal széle alatt.

A teljes összeg negyvenegyezer-hétszáz dollár lett.

A papír értesítést négy kis négyzetre hajtottam, és mélyen a táskámba dugtam.

Öt óra öt órakor kimentem a parkolóba, ahol Nate a kapu mellett állt.

Tíz perccel később lefordultunk a aszfaltról a kavicsos útra.

A régi Miller parasztház kétszáz yardra az úttól hátrébb állt, négy csupasz tölgyfa mögött.

A szürkülő cédrus burkolatból három deszka hiányzott az ajtókeret mellett.

A tornác teteje három hüvelykkel balra ereszkedett, ahol egy faoszlop a földön rothadt.

A gyomok felértek a teherautó lökhárítójáig, amikor Nate megállt a kútszivattyú mellé.

Nate leállította a motort, és a pad alá nyúlt a nehéz zseblámpájáért.

“Senki sem élt itt, mióta Öreg Miller novemberben meghalt,” mondta Nate.

Kilépett a száraz gyomba, és szó nélkül elindult a lépcső felé.

Követtem őt a terasz déli sarkánál, és szorosan húztam a kabátomat a szél ellen.

Nate térdre rogyott a nedves kavicson egy alagtér szellőző mellett.

A sárga fényt a padlógerendák alatti sötét térbe irányította.

“Az alap halmozott mészkő,” kiáltotta Nate a tornác kerete alól.

Térden három lábat hátrébb kúszott, hogy meggyújtsa a fő párkányfát.

“Tölgyfa,” mondta Nate, hangja elnyomva a padlódeszkák mögött. “Nyolcszor nyolc.”

Felállt, és letörölte a nedves, vörös kokat a farmerjáról.

Kisétáltunk az út széléhez, ahol a talaj lejtős volt az árok felé.

Nate belépett a magas gyomba, lehunyta a bal szemét, és felnézett a tetővonalra az ég ellen.

A hüvelykujját a horizont vonalához emelte, hogy végtől végig mérje a gerincet.

“A gerinc egyenes, az alap mészkő, és nem mozdult el,” mondta Nate.

Leengedte a kezét, és a megereszkedett veranda tetejére nézett.

“Jó csontok, Em,” mondta Nate. “Nagyon jó csontok.”

Áttört a derékig érő rongyfűn a ház déli sarkán, nehéz munkacsizmái kisimították az ösvényt a száradt szárak között. Követtem a nyomait, az ujjperceim durva szárakhoz értek, amelyek átáztatták a farmernadrágomat.

Az oldalsó falnál megállt a szürke deszka alatt, ahol az elektromos zuhanás találkozott a házzal. Felemelte a kezét, kérges hüvelykujjával a vezetéket borító foszlott, szürke szigetelést vizsgálta.

“Hatvan amper,” mondta. “Régi üvegdugó biztosítékok bent. Egy szárítógép és egy légkondicionáló öt perc alatt leoldaná a főutat.”

“Át tudod kötni magad?” Kérdeztem.

“Meg tudom húzni a kábelt,” mondta. “Új panelre és megyei engedélyre lesz szükségünk, mielőtt visszakapcsolják az áramot.”

Hátralépett, és elrúgta a ház sarkából egy halott rákfűcsomót, felfedve a világosszürke követ alatta.

“A gerinc egyenes, az alapja mészkő, és nem mozdult,” mondta, miközben visszanézett a tetővonalra. “A keret bármit is elbír rá.”

Három yardot sétált ki az oldaludvarra, ahol egy repedezett beton ciszternatető feküdt a földdel egy szintben. Egyetlen apró zöld hajtás emelkedett ki a fekete földből, közvetlenül a betonperemhez.

“Bazsarózsák,” mondtam, leguggolva a gazok között, hogy megérintsem a puha piros levélvéget. “A nagymamámnak is voltak piros darabjai pont ilyesmiben a szivattyúháza mellett.”

Nate nem nézett le a növényre. Rálépett a betonfedélre, és egyszer megmozdította a súlyát, hogy tesztelje az alatta lévő acél megerősítést.

“A ciszterna víz tart,” mondta. “Végül mély kútra lesz szükségünk, de a kézi szivattyú működik a padló mosására, miközben takarítunk.”

Előhúzott egy kis sárga jegyzettömböt és egy csonk ceruzát a kezesláb zsebéből. A hüvelykujját a mutatóujjára nyomta, a szürke tornác lépcsőjére meredt, miközben a ceruzája végigsimított a papíron.

“Negyvenezerötszáz van a megtakarítási számlán,” mondtam neki. “Plusz ezerötszáz borravaló, ami a fiókomban van.”

“Ötszázat tartunk a megyei adóhivatal rögzítési díjára,” mondta Nate. “Így marad negyvenegyezerötszáz maximum.”

“Mi van, ha valaki negyvenkettőt ajánl?”

Nate letörölte a ceruza hegyét a combjára, majd összehajtotta a jegyzetfüzetet. “Akkor hagyjuk, hogy elvigyék őket, és visszatérünk a munkához.”

Csütörtök reggel hideg és világos lett, vékony dérréteg borította a kavicsos parkolót a First National Bank előtt, a Main Streeten.

Nyolc perccel kilenc óra után álltam a fényes réz pénztári pultnál. Mrs. Albright előhúzott egy zöld könyvelési lapot az íróasztala fiókjából, és felhúzta a szemüvegét az orrába.

“Negyvenezer dolláros pénztáros csekket akarsz?” kérdezte.

“Igen,” mondtam. “A Ford megyei pénztárosnak fizetendő.”

“Mennyit hagysz a számlán?”

“Ötszáznegyven dollár.”

Gépelt a számítógép termináljába, a nehéz billentyűk kattogtak a csendes márvány előcsarnokban. Egy pillanattal később a pult mögött lévő kék nyomtató zümmögött, és kidobott egy tiszta téglalapot a hivatalos biztonsági papírból.