“Jeff hatkor beugrott a propánszállító teherautójával,” mondta Patty, amikor visszasétáltam a átjáró párkányhoz. “Vett két sonkás szendvicset hitelre, és azt mondta, megint csökkentették a szállítási idejét.”
Két papírszalvétát vettem le a fémadagolóról, és letöröltem egy fekete kávés gyűrűt a pultról.
“Említette a jelzáloghitel-törlesztését?” Kérdeztem.
“Mondta, Ron és Judy kifizették az áprilisi ingatlanadóját,” mondta Patty.
Egyenesen a pénztárgép melletti üveg pitetartóhoz mentem, ahol hűvös volt az éjszakai műszak levegője.
A homlokomat a hideg krómváznak támasztottam, és becsuktam a szemem.
Amikor Patty megérintette a könyökömet, negyven másodperc telt el, és az ujjaim még mindig egy ezüst pite tálcán voltak.
“Ezen a héten negyven órát dolgoztál a kórházi számlázási pultnál,” mondta Patty, miközben egy friss bögre sötét kávét tett a pultra. “Mit menekültek ti ketten?”
“Harmincezer dollárra van szükségünk,” mondtam, miközben erősen nyomtam a hüvelykujjamat az mutatóujjamhoz, miközben kiszámoltam a megtakarításainkat.
“Egy lakóövezeti ház előlegére?” kérdezte Patty.
“Egy helyért, ahol senki sem mondhatja meg, hogy köszönettel tartozunk nekik,” mondtam, miközben a négy borravalót a kötényzsebembe csúsztattam.
Patty három másodpercig nézett rám, egyszer bólintott anélkül, hogy újabb kérdést tett volna fel, majd újratöltötte a kávésbögrémet a széléig.
Tizenkét mérfölddel északra, a megyehatár közelében, az eső fagyos ónos esővé vált egy burkolatlan út árkánál.
Nate hanyatt feküdt egy gumiszőnyegen hat hüvelyk jeges sárban, egy hatalmas John Deere kombájn alatt.
Egy kis réz zseblámpát tartott a hátsó fogai között, a fém fagyos volt az ajkain.
Egy idős gazda, Hank Vance állt a jeges szélben, halogén munkalámpát tartott a nyitott etetőház felett.
“Pont akkor tört össze, amikor elértem az északi negyedet,” kiáltotta Hank a közeli bádogistállón csörgő ónos eső felett. “Van hatvan hold nedves kukoricám ott a sötétben.”
Nate egy nehéz acél hajtóláncszemet húzott egy vonalba puszta ujjaival, ujjpercei szürké karcoltak a hideg zsírtól.
Egy acél tűt helyezett a főkapocsba, és három éles ütéssel beütötte egy golyós kalapáccsal.
“Ez kitart az alsó negyven éved többi részén,” mondta Nate, kiköpve a zseblámpát, és a vállával megtörölve az állát.
Hank Vance a vastag farmerelőke-overáljába nyúlt, és előhúzott egy vastag zöld csőrcsomót, amit gumiszalag tartott össze.
“A srácok készpénzzel fizetnek, hogy egy kombájnit tízkor elindítsanak éjjel,” mondta Hank, miközben tizenöt húsz dolláros bankjegyet húzott le. “A feleségem összepakolt egy tökös pitét, mielőtt lefeküdt volna.”
Nate hang nélkül elvette a háromszáz dolláros készpénzt és a nehéz alufóliába csomagolt pitetartót.
Fél tizen órakor a hátsó veranda zárja kattanva kinyílt a bérelt házunkban az Elm Streeten.
Nate belépett a kis konyhába, vászon munkaruhát viselve, amely dízelüzemanyag, nedves föld és forró motorolaj illatát árasztotta.
A fóliapite dobozt a zománcozott mosogató szélére tette, előhúzott egy vajkést, és megette a tökpite felét a sáros munkacsizmájában.
“Mennyit takarítottál Patty-nél?” kérdezte, hangja rekedt volt a négy órás hideg széltől.
“Kilencvenhat dollár borravaló,” mondtam, miközben kihúztam a hajgumimat, és a bőr könyvelő jegyzetfüzetemet a kenyérpirító mellé tettem. “Plusz negyvenkettő a reggeli műszakból.”
Nate mélyen a combzsebébe nyúlt, és előhúzott háromszáz dollárt nedves, feltekert húszsasokkal, és laposan letette a laminált pultra a halom mellett.
“Táplálólánc a Vance helyen,” mondta Nate, miközben egy második falatot vett a pitéből. “Kétségbeesetten próbálta mozgatni a fejét, mielőtt a föld megfagy.”
Kinyitottam a fekete vinyl banki befizetési könyvemet, és kisimítottam a nedves bankjegyeket a pulton.
“Hol van a zárható doboz?” kérdezte Nate, miközben figyelte, ahogy leírom a sorozatszámokat.
“A téli csizmák mögötti dobozban,” mondtam. “Minden számlát leírok, mielőtt elviszem a kirakathoz.”
Nyolc hónappal ezelőtt kezdtük a közös megtakarítási számlánkon hatezer-kétszáz dollárral a szokásos fizetésünkből.
Most a könyvelésemben a kézzel írt oszlop huszonezer-négyszáztíz dollárt mutatott, visszaszámolva a pontos dollárig.
“Judy hívott, miközben a terepen voltál,” mondtam, miközben néztem, ahogy lávaszappannal mossa a fekete kezét a mosdónál.
Nate abbahagyta a tenyerét dörzsölni, alkarjait szürke hab borította.
“Mit akart ő?” kérdezte.
“Megkérdezte, hogy akarjuk-e Kim régi nappali szőnyegét,” mondtam. “Mióta Kim új szőnyeget vett a ranch házához a földpénzéből.”
Nate leöblítette a karját a hideg csap alatt, majd tiszta konyharuhán törölte meg magát.
“Mondd meg neki, hogy a szinteink rendben vannak,” mondta Nate.
Nyolc hónappal később egy piros Ford pickup tíz órakor behajtott a kavicsos kocsifelhajtónkba, egy ragyogó szombat reggelen.
Egy barna vadászdzsekit viselő férfi szállt ki a teherautóból, és odasétált Nate-hez, aki a kis, különálló garázs mellett állt.
Nate sügérhajója a tölgyfa alatt állt egytengelyes utánfutóján, kék üvegszálas hajóteste tisztán és ragyogott a májusi napsütésben.
Ez egy tizenhat lábas Tracker volt, ötven lóerős Mercury külmotorral, amelyet Nate három telet töltött az alsó fokozatokig történő újraépítéssel.
A hátsó terasz szúnyoghálós ajtaja mögött álltam, kezemben egy nedves konyharuhát tartva, és a dróthálón keresztül figyeltem őket.
Emlékszem, amikor négy évvel ezelőtt visszahúzta azt a hajótestet a folyó fenekéről, éjfél után késő éjfélig dolgozva, hogy beindítsa a motort.
Sosem kértem tőle, hogy tegye eladásra azt a hajót.
A vevő kétszer is körbejárta a lakókocsit, megrúgta a bal gumi futófelületét, majd előhúzott egy fehér papírborítékot a kabátzsebéből.
“A trollmotorhoz jár a szerelvény?” kérdezte a vevő.






