Vettem egy kunyhót tizenkét centért, és találtam egy haldokló apacs nőt, aki egy hurokon lógott. Napfelkeltekére felfedezem azt a szörnyű titkot, amit a feleségem a sírjába vitt.
1. fejezet: A kunyhó, amit senki sem akart
Az első dolog, amit megéreztem, a vér volt.
A második dolog, amit láttam, egy hurok volt, amely egy kunyhó ajtaja felett létlenült, amit tizenkét centért vettem.
A harmadik dolog majdnem megállította a szívemet.
Egy nő lógott rajta.
Hosszú fekete haja eltakarta az arcát. Szakadt barna ruhája lobogott a forró arizonai szélben. Mezítelen lábai centikkel lógtak a föld felett, és alattuk a föld sötét volt a vértől.
Egy szörnyű pillanatra megdermedtem.
Aztán a nő megmozdult.
Nem sok. Csak egy enyhe remegés a vállában.
De ez elég volt.
“Istenem.”
Elengedtem a kantárt és futottam.
Mögöttem a lovam, Deacon sikoltott, és hátrahúzódott a kerítésoszlopnak. Kilenc évig birtokoltam azt a lovat, aszályok, marhahajtások és életem legsötétebb tele. Sosem ijedt meg könnyen.
De valami a Varjúkapu megijesztette.
Elértem a nőt, mindkét kanommal a dereka köré vetettem, és minden erőmmel felemeltem. Óriási volt, könnyen hat láb magas, talán még magasabb, erős vállaival és izmaival, amelyeket évek munkája megkeményített.
A kötél megszorult a kezeimhez.
“Várj,” suttogtam. “Kérlek, csak tarts ki.”
Elővettem a vadászkést a hüvelyből, és kétségbeesetten fűrészeltem a kendert.
Egy szál elszakadt.
Aztán még egyet.
A kötél megszakadt.
A súlya hátrahajtott, és együtt zuhantunk a földbe.
Néhány másodpercig egyikünk sem mozdult.
Aztán éreztem, ahogy a mellkasa a karomhoz emelkedik.
Élt.
Alig.
Lazítottam a hurkot a zúzódásos torka körül, hogy pulzusot keress. Szívverése gyenge volt, de elég egyenletes ahhoz, hogy reményt adjon.
Valaki súlyosan megverte. Vér száradt a halántékán, az arcának egyik oldala megduzzadt. Kötélégési sérülések körözték mindkét csuklót. A ruhája szakadt, és a légzése olyan volt, mintha levegő átszűrődne a törött üvegen.
Láttam sebesült embereket a határvidéki éveim alatt.
Tudtam, milyen a halál, amikor közel jár.
Ez a nő az ajtó küszöbén állt.
És aki őt felakasztotta, azt várta, hogy átlépi rajta.
A környező pamutfák felé néztem.
Nincs mozgás.
Nincsenek hangok.
Csak a nyugtalan szél és a távoli sólyom kiáltása.
Bevittem a kabinba.
A régi vaskulcs háromszor is harcolt velem, mielőtt a zár végül megfordult.
A zsanérok nyögtek.
Por emelkedett fel a padlóról.
Bent egy keskeny ágy, egy fa asztal, két szék és egy kőkandalló állt. Nem voltak függönyök, nem voltak tárgyak, és semmi jel sem volt arra, hogy bárki is élt volna ott évekig.
Leengedtem a nőt az ágyra.
Kint Deacon még mindig remegett.
Találtam egy régi kézi szivattyút a kabin mögött. Több heves csapás után hideg víz csobogott ki a csőből.
Megtöltöttem a kulzámat, és sietve visszamentem.
Amikor felemeltem a nő fejét, hirtelen kinyílt a szeme.
Sötét.
Éles.
Dühös vagyok.
A keze elképesztő erővel ragadta meg a csuklómat.
“Ne,” rekedten szólt.
“Próbálok segíteni neked.”
Szorítása szorosabbra szorult.
“Te hülye ember.”
Minden ellenére majdnem elmosolyodott.
“Engem rosszabbnak is neveztek.”
Úgy nézett rám, mintha azon gondolkodna, hogy én vagyok-e egy másik ellenség.
Aztán elengedte a csuklómat.
A kultát az ajkához szorítottam.
Óvatosan ivott, minden nyelésnél grimaszolt.
Amikor végre lehunyta a szemét, lehúztam egy széket az ágy mellé, és vártam.
Jacob Mercer vagyok.
És egészen délutánig azt hittem, már átéltem a legrosszabb dolgot, amit egy ember túlélhet.
Tévedtem.
Hat hónappal korábban egy virágzó ranchom volt Új-Mexikóban.
Kétszáz marha.
Egy masszív ház.
Egy nőt, akit jobban szerettem, mint magát az életet.
És egy kisfiú, aki hitte, hogy az apja bármit meg tud javítani.
A feleségem neve Sarah volt.
Sötét gesztenyebarna haja volt, szürke szemei és egy apró, sápadt heg az álla alatt. Könnyedén nevetett, még akkor is, amikor kevés volt a pénz, és különös tehetséggel rendelkezett, hogy ismeretlen országokon keresztül megtalálja az útját.
“Földnek van emléke, Jacob,” mondta nekem régen. “Az emberek hazudhatnak arról, hol kell a határok, de a föld soha nem teszi.”
Azt hittem, ez egyszerűen az egyik furcsa arckifejezése.
Sarah-nak sok volt a tapasztalata.
Fejjel lefelé olvasott térképet tudott felolvasni, megjavítani egy törött iránytűt, és távoli nevezetességeket azonosítani, amelyeket még a tapasztalt ösvényesek is figyelmen kívül hagytak.
Amikor megkérdeztem, honnan tanult ilyesmit, mindig ugyanazt a választ adta.
“Mielőtt megismertem volna, más életem volt.”
Sosem nyomtam rá.
Úgy hittem, a házasság azt jelenti, hogy valakit azért szeress, mint az életed, amit megosztottál, nem pedig kihallgatni az évekről, amiket nem éltél meg.
A fiunk, Sam, nyolcéves volt.
Sarah szürke szemei és az én makacsomságom voltak.
Minden este a karám mellett várt, hogy visszatérjek. Ő a kerítés mentén versenyzett Deaconnal, nevetve, míg Sarah ki nem jött, és megfenyegette, hogy vacsora nélkül lefekszik minket.
Ezek voltak életem legboldogabb évei.
Aztán megérkezett Silas Webb.
Egy finom fekete kabátban és egy drága arany óraláncban érkezett, olyan dokumentumokat vitve magával, amelyek szerint a ranchom soha nem volt jogilag az enyém.
A telkhatárokat, magyarázta, helytelenül felmérték.
Az eredeti tulajdoni lap érvénytelen volt.
Egy frissen felfedezett területi nyilvántartás szerint a föld az ő birtokához tartozott.
Harcoltam vele.
Ügyvédet fogadtam.






