“Ő mondta ezt?”
“Sokszor.”
Tanulmányoztam a fakó térképet.
“Talán tudta, mit csinál Webb.”
“Talán.”
Csendben ültünk.
Ekkor Kaya halkan szólt.
“Apám elveszítette a legelővölgyét egy papírdarab miatt.”
Ránéztem.
“Ott született. Az apja ott született. A családjuk minden tavaszt, minden dombot, minden patak kanyarát ismert.”
“Mi történt?”
“Férfiak puskával és térképpel érkeztek. Azt mondta, megváltozott a határ.”
Felvett egy sima követ, és forgatta a kezében.
“Apám megkérdezte, hogyan lehet egy hely idegenek tulajdona, mert valaki új vonalat húzott.”
Vártam.
“A férfiak nevettek.”
Az arckifejezése megkeményedett.
“Felgyújtották a téli menedékeinket. Elvitték az állatainkat. Apám harcolt velük. Lelőtték.”
“Sajnálom.”
Megrázta a fejét.
“Nem sajnálatból mondom neked.”
“Akkor miért?”
“Mert Webb nemcsak földet lop. Ellopja azokat a történeteket, amiket az emberek magukra hagynak. Elég év után az ő verziója igazsággá válik.”
A követ a forrás mellé helyezte.
“Apám élt. A nagyapám élt. De Webb térképén sosem voltak ott.”
A saját apámra gondoltam.
A ranchról, ahol dolgozott, amíg a kezei az öregtől el nem torzultak.
A bíróról, aki a családi történetünket értéktelen papírként kezelte.
Először értettem meg, hogy a veszteségem valami sokkal nagyobb dolog része.
“Hány család?” kérdeztem.
Kaya a sötét hegyek felé nézett.
“Többet, mint gondolnád.”
Becsuktam a jegyzetfüzetet.
“Leleplezzük.”
“Mivel?”
“Ez.”
Megrázta a fejét.
“Régi számok. Nevek. Egy sérült térkép. Webb azt fogja mondani, hogy sikerült.”
“Akkor megtaláljuk az eredeti feljegyzéseket.”
“És ki fog elhinni nekünk?”
Átgondoltam a kérdést.
Csak egy ember jutott eszembe.
Az ezüsthajú nő az árverésen.
Tudott a Crow’s Gate-ről.
Felismerte a veszélyét.
És valami a félelemben a szemében azt sugallta, hogy többet tud, mint amit a városlakók meséltek.
“Visszamegyünk a városba,” mondtam.
Kaya összevonta a szemöldökét.
“Webb birtokolja a seriff tulajdonosát.”
“Akkor nem megyünk a seriff felé.”
“Ki?”
“Az a nő, aki azt mondta, a kunyhó lelkeket eszik.”
Kaya rám meredt.
Aztán valami váratlan történt.
Mosolygott.
“Tudod a nevét?”
“Nem.”
“Igen.”
Óvatosan felállt.
“Inés Valdez.”
Felnéztem.
“Ismered őt?”
“Anyám bízott benne.”
“Miért?”
Kaya kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felállnom.
“Mert tizenöt évvel ezelőtt, amikor Ezra Hartwell eltűnt, Inés volt az utolsó ismert személy, aki élve látta őt.”
A sivatag hirtelen hidegebbnek tűnt.
“És soha nem mondta el senkinek, amit látott.”
6. fejezet: A nő, aki ismerte az igazságot
Nem sokkal hajnal után érkeztünk meg a városba.
Az utcák majdnem üresek voltak.
Füst szállt ki egy pékség kéményéből, és egy szekér zörögött el az istálló mellett. Minden hétköznapinak tűnt, ami valahogy még veszélyesebbé tette a helyzetünket.
Valahol a csendes üzletek mögött Webbnek voltak emberei, akik örömmel öltek meg minket.
Kaya mélyre húzta a sálját, hogy elrejtse a torka körüli zúzódásokat.
Egy keskeny vályogházhoz közeledtünk egy vegyesbolt mögött.
Egy fakult fa kereszt lógott az ajtó felett.
Mielőtt kopoghattam volna, egy hang szólt belülről.
“Gyere be, ha nem hoztál bajt.”
Kaya rám pillantott.
“Sok mindent hoztunk.”
Az ajtó kinyílt.
Az ezüsthajú nő az árverésről állt előttünk.
Az arckifejezése megváltozott, amikor meglátta Kaya sérüléseit.
“Isten anyja.”
Behúzott minket.
Néhány percen belül egy kis konyhaasztal köré ültünk, miközben az idős asszony vizet melegített és tiszta ruhákat gyűjtött.
A neve Inés Valdez volt.
Majdnem negyven éve élt a területen.
És amikor megmutattam neki Hartwell jegyzetfüzetét, keresztet tett a kezébe.
“Hol találtad ezt?”
“A Varjúkapu alatt.”
Egy remegő ujjával végigsimított a fakó kezdőbetűknek.
“E. H.”
A szeme könnyekkel telt meg.
“Azt hittem, ezek az oldalak eltűntek.”
“Ismerted Hartwellt?”
Bólintott.
“A bátyám, Mateo vele dolgozott. Szállított ellátmányt. Segített a távolságok mérésében. Feljegyzéseket másoltak.”
“Mi történt a bátyáddal?”
Az ablak felé nézett.
“Webb megölte.”
A szoba elcsendesedett.
Inés lassan leült.
“Tizenöt évvel ezelőtt Mateo ijedten jött ide. Azt mondta, Hartwell felfedezte, hogy befolyásos férfiak megváltoztatják a tulajdonhatárokat, hogy ellopják a legelőterületeket és az ásványi jogokat.”
Összekulcsolta a kezét.
“Mateo segített lemásolni az eredeti méréseket. Készültek arra, hogy a bizonyítékokat a szövetségi tisztviselőknek küldjék el.”
“Mi állította meg őket?” kérdezte Kaya.
“Valaki elárulta őket.”
Hangja remegett.
“Férfiak vették körül a Crow’s Gate-et. Lövések dördültek. Másnap reggel bejelentették, hogy Ezra Hartwellt holtan találták.”
“De?” kérdeztem.
Inés rám meredt.
“De láttam a holttestet.”
Nyelt egyet.
“És ismertem azokat a kezeket.”
Egy könnycsepp csorogott le az arcán.
“A bátyám elvesztette a két ujját szénavágóval való munka közben. A halott férfinak ugyanilyen sérülése volt.”
Éreztem, hogy összeszorult a gyomrom.
A Crow’s Gate-nél talált holttest soha nem volt Ezra Hartwell.
Mateo Valdez volt az.
“Miért nem mondtad el senkinek?” Gyengéden kérdeztem.
“Igen.”
Kimerült szemmel nézett rám.
“Gage seriffhez mentem. Mondtam neki, hogy összetévesztették Mateót Hartwell-lel.”
“Mit mondott?”
“Azt mondta, hogy csendesen temessem el a bátyámat.”
Visszahúzta a sálját.
Egy halvány sebhely futott át a nyakán.
“Amikor visszautasítottam, valaki jött hozzám azon az éjszakán.”
Kaya előrehajolt.
“Webb?”
“Sosem láttam az arcát. De az üzenet világos volt.”
Inés a fakó jegyzetfüzetre nézett.
“Mateo már halott volt. Gyermekeim voltak, akiket meg kellett védenem.”
Nem hibáztathattam őt.
Ugyanazokat a borzalmas számításokat végeztem Sam esetében is.
“Mi történt Hartwell-lel?” kérdeztem.
Megrázta a fejét.






