A kezem remegett, ahogy felemeltem.
Meglepően könnyű volt.
Egy kis réz zár tartotta a fedelet.
Kinyitottam.
Bent három dolog volt.
Egy hajtogatott térkép.
Egy kis bőr jegyzetfüzet.
És egy ezüstszínű fém korong, amely nem volt nagyobb, mint egy dollárérme.
Eleinte azt hittem, a lemez egy átlagos pénz.
Aztán megfordítottam.
A felszínére egy ötágú csillagot véstek.
Elakadt a lélegzetem.
Ismertem azt a csillagot.
Már százszor láttam.
Sarah kis réz iránytűjének hátán.
Egy pillanatra nem tudtam mozdulni.
Kaya vette észre.
“Mi?”
A pólóm belé nyúltam, és elővettem a nyakam körül lévő zsinóron viselt iránytűt.
A karcolt fémje megragadta a lámpás fényét.
A ezüst korong mellé tettem.
A csillagok teljesen egyformák voltak.
Ugyanaz a forma.
Ugyanaz az egyenetlen alsó pont.
Még a keleti szélén lévő apró bevágás is passzolt.
Éreztem, hogy valami hideg fut át a gyomromban.
“Honnan szerezted ezt?” kérdezte Kaya.
“A feleségem.”
A képzőt bámulta.
“Sarah?”
Bólintottam.
Ahogy kimondta a feleségem nevét, aggasztott.
Nem úgy, mint egy idegen, aki ismételgeti az információkat.
Mintha valaki, aki várta, hogy hallja.
Kinyitottam a jegyzetfüzetet.
A legtöbb oldal üres volt.
Néhány oszlopot tartalmazott számokról, távolságokról és iránytű irányzásokról.
Egy oldalon egy durva rajz mutatott a kunyhóról, pajtáról és egy közeli vízfolyásról.
Az alján valaki írta:
AZ ELSŐ TÉRKÉP HAZUGSÁG. KÖVESD A VIZET, HOGY MEGTALÁLD A MÁSODIKOT.
A kézírás apró és precíz volt.
Valami benne kellemetlen emléket idézett fel.
Lapoztam.
Megjelent egy névlista.
Silas Webb.
Horace Bellamy bíró.
Amos Gage seriff.
Több más név is, amit nem ismertem fel.
Mindegyik mellett egy sor dátum és pénzösszeg állt.
Kaya közelebb hajolt.
“Fizetések?”
“Úgy tűnik.”
“Vesztegetés?”
“Vagy földeladásból ellopott pénz.”
Megnéztem a térképet.
A déli dombokat, egy kanyont, a rezervátum határát és egy keskeny, szezonális patakot mutatott.
Egy vastag piros vonal hasított át a térképen.
Mellette egy jelölés volt:
A határok hatalom nélkül változtak.
Egy másik, feketével rajzolt vonal egészen más irányt követett.
Az ujjammal követtem a fekete jeleket.
Futottak azokon az ingatlanokba, amelyekkel Webb állítólag birtokolta.
Ezután folytatták nyugat felé.
Egészen Új-Mexikóig.
Összeszorult a torkom.
Az egyik név, ami a papír szélén volt, ismerős volt.
MERCER — KELETI TERÜLET.
Bámultam.
Az én farmom volt.
Nem csupán valami közelben.
Az én tulajdonom.
Az a föld, ahol apám dolgozott.
A földet, amit Webb ellopott.
“Hogy lehet ez?” Suttogtam.
Kaya elvette a térképet.
“Ugyanazok az emberek. Ugyanazok a hazugságok.”
Megráztam a fejem.
“De ez tizenöt éves. Apám akkor még a ranch tulajdonosa volt.”
“Talán Webb már jóval azelőtt tervezett, hogy érted jött.”
Eszembe jutott a tárgyalóterem.
A bíró megtagadta apám dokumentumainak vizsgálatát.
Sarah arca, amikor meglátta Webbet.
A furcsa csendje utána.
Egy szörnyű gondolat kezdett kialakulni.
Sarah tudott róla?
Már az elejétől fogva felismerte a csalást?
Újra átnéztem a jegyzetfüzetet.
A belső hátsó borítón, alig látszó földfolt alatt, két kezdőbetű volt.
E. H.
Ezra Hartwell.
Hátradőltem a sarkomra.
“Miért lenne a feleségemnek egy iránytű, amin Hartwell szimbóluma van?”
Kaya nem szólt semmit.
“Mesélt neked Sarah-ról?”
Habozott.
“Yatesnek régi feljegyzései voltak. Olyan embereket keresett, akik Hartwellhez kötődnek.”
“Sarah is közéjük tartozott?”
“Egy nőről beszélt, aki eltűnt Új-Mexikóban.”
A szívem hevesen vert.
“Milyen nő?”
Mielőtt válaszolhatott volna, a lámpás felvillant.
Egy árnyék sikált át az ablakon.
Eloltottam a lángot.
Mozdulatlanul guggoltunk a sötétségben.
Kint léptek végigfutottak a kabin falán.
Egy férfi hangja mormolt valamit.
Egy másik messzebbről válaszolt.
Webb lovasai.
Nem jutottak messzire.
Hallottam, hogy fém kaparog a fához.
Valaki éppen az ablakzárat próbálta.
Kaya a késéhez nyúlt.
Ujjamat az ajkaimhoz tettem.
A léptek megálltak.
Aztán elköltözött.
Eltelt egy perc.
Kettő.
Végül a hangok elhaltak.
Újra felgyújtom a lámpást.
Kaya ismét a térképet bámulta.
“Valami baj van,” suttogta.
“Mi?”
“Ezek a vonalak. Nem érnek véget az ezüstön.”
Egy keskeny kék jelre mutatott, amely a kabin alatt futott.
“Azt mutatja, hogy víz folyik a föld alatt.”
Tanulmányoztam a rajzot.
A Crow’s Gate egy régi vízelvezető csatorna fölött feküdt.
A csatorna a összeomlott pajta alatt folyt, majd eltűnt a tisztás mögött lévő száraz vízmosásban.
Visszanéztem a padlóra.
A fülke nem csupán rejtekhely volt.
Két nagyobb tartógerenda között elrejtett egy keskeny rést a labda.
Lehajoltam, és éreztem, hogy hideg levegő emelkedik felfelé.
“Van valami alattunk.”
Kaya arca élesebbé vált.
Eltávolítottam egy másik táblát.
Aztán még egyet.
Egy sötét nyílás nyílt meg.
Pont elég széles volt ahhoz, hogy egy ember átmásszon rajta.
Valahol lent víz csöpögött.
Egyszer.
De aztán megint.
Megnéztem a jegyzetfüzetet.
KÖVESD A VIZET, HOGY MEGTALÁLD A MÁSODIKOT.
Most hevesen vert a szívem.
Azt hittem, a Crow’s Gate egy elhagyatott kunyhó.
De Ezra Hartwell valami sokkal bonyolultabb megoldást tervezett alatta.
És gyanítottam, hogy az a férfi, aki állítólag tizenöt évvel korábban itt halt meg, soha nem akarta, hogy bárki megtalálja.
4. fejezet: Hat ember a napkelte előtt
A következő néhány órát a harcra való felkészüléssel töltöttük.
Bútorokkal bezártam az ablakokat.
Kaya letépte a csíkokat egy régi takaróról, és betekerte a sérült csuklóit.
Odaadtam neki a tartalék revolveremet.






