Az alagút füsttel telt meg.

Kaya hirtelen megállt.

Megfordultam.

A válla két gerenda közé akadt.

Megpróbált kiszabadulni.

Megbuktam.

“Menj,” lihegte fel.

“Nem fog megtörténni.”

“Jacob—”

Hátrafelé nyomtam, a lábam a kőhöz támasztottam, és a vállammal löktem a fát.

Alig egy hüvelyket mozdult el.

Megint meglöktem.

Fájdalom futott végig a karomon.

A fa nyögött.

Kaya kiszabadította magát.

Együtt botladtunk előre.

A pajta kijáratnál lépteket hallottam.

Egy árnyék jelent meg a nyílás felett.

Levi.

A fiatal lovas.

Lenézett ránk.

Egy megfagyott másodpercig senki sem mozdult.

Aztán felemelte a puskáját.

Megállt a szívem.

Kaya felemelte a revolverét.

“Ne,” suttogtam.

A fiatalember kezei remegtek.

Mögötte lángok emelkedtek fel a kunyhó tetején.

“Kérlek,” mondta. “Menj.”

Félreállt.

Ránéztem.

“Miért?”

Lenyelte.

“Mert láttam, mit tettek vele.”

Tekintete Kaya zúzódásos torkára siklott.

“Nem állítottam meg.”

Szörnyű szégyen volt a hangjában.

Aztán valaki kiáltott a pajta másik oldaláról.

“Levi! Hol vagy?”

A fiatalember hátranézett a válla fölött.

“Menj most.”

Segítettem Kayának kimászni.

Eltűntünk a sötétségben, a romos pajta mögött.

Mögöttünk Webb emberei kiabáltak.

Egy puska repedt.

A golyó eltalált egy kerítésoszlopot a fejem mellett.

Egy másik következett.

A száraz mosó felé futottunk.

Kaya egyszer megbotlott.

Elkaptam.

A kunyhó lángjai megvilágították a tisztást mögöttünk.

Aztán hallottam, hogy Webb üvölt.

“TALÁLJÁTOK ŐKET!”

Belemerültünk a keskeny vízbe, miközben golyók csaptak a felettünk lévő kövekre.

Néhány percig szó nélkül futottunk.

Végül a lövések elhaltak.

Kaya egy sziklának dőlt, zihálva.

Visszanéztem.

A Crow’s Gate égett.

Az egyetlen tulajdonom eltűnt a szemem láttára.

És a kabátzsebemben volt egy térkép, ami talán megmagyarázza, miért.

Kaya követte a tekintetemet.

“Sajnálom a kabinodat.”

Néztem, ahogy a lángok felmásznak az éjszakába.

Aztán ránéztem.

“Tizenkét centbe került. Sokkal többet érsz.”

Fáradtan felnevetett.

Aztán az arckifejezése komoly lett.

“Jacob, van valami, amit Yates mondott nekem halála előtt.”

Vártam.

“Úgy hitte, Ezra Hartwell nem az a férfi, akit mindenki gondol.”

“Mit jelent ez?”

A bőr jegyzetfüzet felé nyúlt.

“Talált egy nevet régi levelezésben.”

A pulzusom felgyorsult.

“Milyen név?”

Egyenesen a szemembe nézett.

“Sarah Bell.”

Abbahagytam a lélegzést.

Ez volt a feleségem leánykori neve.

5. fejezet: Egy halott nő neve

Sokáig egyikünk sem szólt.

A sivatagi szél sziszegett a köveken.

Messze mögöttünk a lángoló kunyhó vörösre festette az éjszakai eget.

Kaya-ra néztem.

“Mondd még egyszer.”

“Sarah Bell.”

“Hol találta meg Yates?”

“Levelekben Hartwell és egy nő között, aki segített feltérképezni a területet.”

“Ki volt ő?”

“Nem tudom.”

“Akkor miért—”

“Mert egy levélben azt írta, hogy Sarah Bell az egyetlen, aki meg tudja magyarázni, mi történt a Crow’s Gate-nél.”

Elfordítottam a tekintetem.

A feleségem szinte semmit sem mesélt az életéről, mielőtt megismerkedtünk.

Beszélt arról, hogy rövid ideig dolgozott egy iskolában, rokonokkal utazott, és túlélte azokat a nehéz éveket, amiket inkább elfelejtett.

Elfogadtam a hallgatását.

Most az a csend olyan volt, mint egy zárt szoba.

És én álltam mellette egy kulccsal, amit nem tudtam, hogyan kell használni.

“Yates azt hitte, él?” kérdeztem.

Kaya bólintott.

“Ő kereste őt. Találtam egy régi említést Új-Mexikóról.”

Összeszorult a mellkasom.

“De nem volt életben.”

Kaya lehajtotta a tekintetét.

“Sajnálom.”

Kivettem az iránytűt a nyakamról.

Az ezüst csillag halványan csillogott a holdfényben.

Sarah már régóta hordta ezt a kis hangszert, amióta ismertem.

Néha a hálószobaablakunk mellett ült, lassan forgatva a kezében.

Amikor megkérdeztem, mi zavarja, mosolygott, és azt mondta: “Csak hazafelé jutni eszem.”

Mindig azt hittem, arra gondol, ahol felnőtt.

Most már nem voltam biztos benne.

Zaj hallatszott a sötétségből.

Mindketten megfordultunk.

Egy bagoly kiáltott egy közeli pamutfából.

Kaya kifújta a levegőt.

“Menedékre van szükségünk.”

“Hol?”

“Van egy forrás a nyugati gerinc mögött. Az én népem tudja.”

“Meddig?”

“Három mérföld.”

Megnéztem a sérüléseit.

“Tudsz járni?”

Türelmetlenül rám pillantott.

“Tudod?”

Majdnem nevettem.

“Érthető.”

Nyugat felé költöztünk a hold alatt.

Az éjszakai sivatag egy másik világ volt.

A gyilkos hőség visszavonult, hideg levegőt és hatalmas csendet hagyva maga után. Csillagok zsúfolták az eget, mint a szétszórt só, és a hegyek fekete alakokká váltak a végtelen égbolt előtt.

Kaya előre sétált, a legbiztonságosabb utat választotta a kövek és a tövises bozótok között.

Sérülései ellenére rendkívüli bizonyossággal mozgott.

Tudta, hol szűkül a víz, hol rejtőznek laza kövek a homok alatt, és mely lejtők fedeznek távoli lovasok elől.

Kérdés nélkül követtem őt.

Végül elértünk egy alacsony pamutfák csoportját egy forrás mellett.

A víz egy szikla repedéséből tört elő, és egy sekély medencében gyűlt össze.

Kaya letérdelt és ivott.

Te itt ültél mellé.

Aznap este először voltunk elég biztonságban ahhoz, hogy megálljunk a mozgásban.

Vagy legalábbis elég biztonságos ahhoz, hogy színleljenek.

Kimostam a kezemből a vért.

Aztán újra kinyitotta Hartwell jegyzetfüzetét.

A legtöbb oldala méretet tartalmazott.

De több bejegyzés furcsa rövidírással volt írva.

Nyilakat.

Számok.

Kis csillagok.

A holdfényben lapoztam az oldalakat.

Kaya csendben figyelte.

“Tudod a földmérést?”

“Egy kicsit. Sarah többet tudott.”

“Ő tanította?”

“Elég ahhoz, hogy egy határkerítést kövessünk, és viharban északra találj.”

Haboztam.

“Régen azt mondta, hogy egy tisztességtelen ember egyszerűen ellophat egy ranchot azzal, hogy papíron mozgat egy vonalat.”

Kaya élesen nézett rám.