Megvizsgálta a súlyát, megnézte a hengert, és bólintott.

“Tudod, hogyan kell használni?” kérdeztem.

Rám nézett.

Majdnem mosolyogtam.

“Hülye kérdés.”

“Nagyon.”

A veszély ellenére sikerült enyhén mosolyra mosolyt ezennyednie.

Aztán komolyan fordult.

“Webb nem fog örökké várni.”

“Azt mondta, napfelkeltét.”

“Hazudik.”

Az ajtó felé indultam.

Az ablakok mögötti ég elsötétült.

Egy vékony hold lógott a gyapotfák felett.

Valahol a tisztáson a lovak nyugtalanul mozogtak.

Megszámoltam, mennyi lőszerem maradt.

Tizennégy puska lőszer.

Hat töltény a revolveremben.

Még hatot a tartalék fegyverben, amit Kayának adtam.

Huszonhat golyó.

Hat fegyveres lovas.

Az aritmetika nem volt megnyugtató.

“El kellene mennünk,” mondtam.

Kaya a nyitott padló felé nézett.

“Ott át?”

“Talán.”

Leereszkedtem a kabin alatti keskeny térbe.

A levegő nedves kő és régi fa illata volt.

A vállaimat a gerendákon kaparták, miközben előre kúsztam.

Tíz lábbal mélyebben a folyosó egy régi vízelvezető csatornává szélesedett, amelyet fával erősítettek meg.

Valaki egy kis nyilat vésett az egyik tartóba.

A pajta felé mutatott.

Követtem.

Az alagút óvatosan ereszkedett, és a hűvös levegő megérintette az arcomat.

Ötven lábbal később egy gyökérkusza zárta el az átjárót.

Mögöttük halvány holdfényt láttam.

A kijárat a összeomlott pajta alatt jelent meg.

Félretolta a laza deszkákat, és felmásztam a nyílt területre.

A tisztás csendes volt.

Túl csendes.

Aztán hangokat hallottam.

“A főnök szerint napfelkelte.”

Egy férfi nevetett.

“Miért várok? A kunyhó elég száraz, hogy megégjen.”

“Mert Webb azt akarja, ami benne van.”

“Akkor füstöld ki őket.”

Belesüllyedtem az árnyékba.

Két lovas állt a kerítés közelében.

Az egyik egy vastagnyakú férfi volt, piros sálal.

A másik fiatalabb volt, talán tizenkilenc éves, keskeny vállaival és arcával, amely még nem tanulta meg elrejteni a bizonytalanságot.

A fiatalabb férfi a kunyhó felé meredett.

“Azt hiszed, az az apacs nő még él?”

Az idősebb férfi köpött.

“Nem számít.”

“Nem kellett volna megtennünk.”

Az idősebb férfi megfordult.

“Mi?”

“A felakasztás. Nem bántott minket.”

Egy kemény pofon visszhangzott a tisztáson.

“Fogd be a szád, Levi.”

A fiatalabb férfi lehajtotta a fejét.

Még egy pillanatig néztem őket.

Aztán visszakúszott a kunyhó felé.

Amikor kijöttem, Kaya a revolverrel várta.

“Nos?”

“Van kiút. A pajtán keresztül.”

“Őrizve?”

“Két férfi közelben. Mások valahol túloldalra.”

Bólintott.

“Megvárjuk, amíg távolabb vannak.”

Ránéztem a zúzódásos torkára.

“Alig bírsz állni.”

“Tudok állni.”

“Nem erre gondoltam.”

Felállt, a fájdalom ellenére magasra állt fölém.

“Jacob Mercer, három napot jártam víz nélküli sivatagban. Ennél messzebbre vittem már a sebesülteket. Ha elesek, segítesz nekem. Ha elessz, segítek neked.”

Tanulmányoztam őt.

“Mindig ilyen makacs vagy?”

“Igen.”

Először Sarah halála óta éreztem egy másik ember bátorságának váratlan megnyugvását.

Nem azért, mert Kaya félelem nélküli lett volna.

Nem volt az.

Láttam a félelmet a szemében.

De nem engedte, hogy ez döntse el, mi történik ezután.

Kint hirtelen egy ló nyerített.

Aztán egy hang kiáltott.

“Mercer!”

Az ablakhoz mentem.

Silas Webb visszatért.

A pamutfák alatt állt, egyik kezében lámpással, a másikban pisztollal.

Három lovas várt mögötte.

“Gyere ki, Jacob!”

Nem mondtam semmit.

Webb felemelte a hangját.

“Valami érdekeset találtam az aukción.”

Összeszorult a gyomrom.

“Mi?”

“Egy táviratot.”

Felemelt egy összehajtott papírt.

“Keletről.”

Mindenhol hidegnek éreztem magam.

“Mit ír rajta?”

Webb mosolygott.

“Valami egy kisfiúról, akit Samuel Mercernek hívnak.”

A világ mintha megbillent.

Egyedül.

A nyolcéves fiam.

Az egyetlen ember, aki még maradt.

“Mit tettél?” Kiáltottam.

“Még semmi.”

Webb mosolya kiszélesedett.

“A fiad egy idős párnál él, ugye? Kedves emberek. Könnyű megtalálni.”

Az ajtó felé léptem.

Kaya megragadta a karomat.

“Nem.”

Webb újra kiáltott.

“Hozd ide azokat a papírokat, Mercer, és a fiad biztonságban marad.”

Az ujjaim szorosabban szorították a puskát.

Minden ösztönöm azt kiabálta, hogy rohanjak ki és lőjek egy golyót Webb szemébe.

De Kaya kitartott.

“Ez az, amit ő akar.”

“Tudja, hol van Sam.”

“Akkor maradj életben elég sokáig, hogy elérd őt.”

Webb várt.

Erőltettem magam, hogy lélegezzek.

“Ha megérinted a fiamat,” kiáltottam, “és utánad jövök.”

Egy halk nevetés válaszolt.

“Nem tudtad megvédeni a ranchodat. Nem tudtam megvédeni a feleségedet. Miért gondolod, hogy meg tudod védeni a fiút?”

Ezek a szavak mélyebben érintettek, mint bármely golyó.

Egy pillanatra újra láttam Sarah-t.

Sápadtan feküdt a párnáján.

Próbált mosolyogni a fájdalom ellenére.

Emlékeztem az utolsó ígéretére.

Nem veszítettél el mindent.

Leengedtem a puskámat.

Nem megadásként.

Döntés.

“Indulunk,” suttogtam Kayának.

Bólintott.

Összegyűjtöttük a térképet, a jegyzetfüzetet, a lemezt és az iránytűt.

Aztán a padló nyílása felé indult.

Én kezdtem.

Kaya követte, lassan haladva a sérülései miatt.

Felettünk Webb elkezdett számolni.

“Egy perc, Mercer!”

Átmásztunk a sötétségben.

A fa gerendák nyomták a vállamat.

Mögöttem Kaya nehezen kapta a levegőt.

Megálltam.

“Jól vagy?”

“Mozgás tovább.”

Elértük az alagút kanyarát.

Aztán egy hang jött, ami megfagyasztotta a véremet.

Üvegtörés.

Egy pillanattal később narancssárga fény szűrődött át a repedéseken felettükön.

Webb emberei egy égő üveget dobtak be a kabin ablakán.

Felgyújtották a Crow’s Gate-et.

Füst tört be a folyosóba.

Kaya hevesen köhögött.

Megfogtam a kezét.

“Mozogj!”

Gyorsabban kúsztunk.

A hőség átterjedt a fej felett.

A gerendák kirobbantanak.

Valami nehéz esett a kabin padlójára.