A bal kezemmel próbáltam a zárt működtetni, ami egy olyan képességnek bizonyult, amit 32 év alatt soha nem tanultam meg, amikor a zár végül elengedett és kinyílt az ajtó Nina Kavanaugh felett. A lépcsőn állt a tegnapi szürke pulóverben, mellette egy guruló bőrönd, a nagy kék, amit esküvőkön és karácsonykor használt, és a szemei vörösek voltak, ahogy csak akkor vannak, amikor egyáltalán nem aludt. Először a gipszet nézte.
A vállamtól a csuklóig futott, a könyökem derékszögben volt rögzítve, és úgy álltam, mint egy férfi, aki állandóan láthatatlan tálcát tart. “Nina, nem kell ezt tenned,” mondtam. Kedvesen értettem. Felnézett a gipszről az arcomra, és azt mondta: “Mindig aggasztasz.” Aztán megfogta a bőrönd fogantyúját, elhaladt mellettem a lakásba, és egyenesen a mellékhelyiség felé gurította, mintha az ügy hajnali 3 körül rendeződött volna.
Ott álltam, és a jó kezemmel tartottam a nyitott ajtót, és a folyosó levegője hideg volt mezítláb körül.
Előző este felmásztam egy létrára, hogy kicseréljem a csarnó lámpatestének izzóját, és a második lépcső felülről oldalra hajtott alattam. Kinyújtottam a jobb karomat, amit mindenki szokott, és a sürgősségi orvos azt mondta, hogy tiszta törés volt a könyök felett, és örülnöm, hogy tiszta volt. Körülbelül 11-kor írtam Ninának a váróból.
Írtam, hogy apróság, eltörtem a karomat, jól vagyok, és neki el kellene aludnia. Már a másodéves egyetem óta ismertem, amikor mögöttem ült statisztikán és hangosan kijavította a matematikámat. És ez idő alatt úgy tűnik, sosem tanultam meg, hogy a legbiztosabb módja annak, hogy Nina aludjon, hogy aludjon.
Mire becsuktam az ajtót és követtem őt, már kitakarította a tartalék ágyat. A tiszta ruháimat három toronyban hajtotta össze a takaróra, és ő olyan gyorsan helyezte el őket a komódra, mint aki állatorvosi resepciót vezet, és már látott még rosszabb rendetlenséget 9:00 előtt. A edzőbicikli, amit sosem használok, a kanyarba gurult. A zárkőfélfának támaszkodtam, és mondtam neki, hogy nem dönthet csak úgy.
Azt mondta, valakinek muszáj lenne, mert én nyilvánvalóan nem fogom. Mondtam neki, hogy az én lakásom és a karom miatt van, és szeretnék megkérdezni, ki költözik be bármelyikbe. Ez arra késztette, hogy megálljon egy halom pólóval a kezében. Egy pillanatra kevésbé nézett ki egy főnök nőnek, inkább olyannak, mint aki alvás nélkül jött ide, anélkül, hogy megkérdezte volna, mit tenne, ha nemet mondanék.
Az őszinte az lett volna, ha azt mondom, nincs rá szükségem. És az őszinte az is volt, hogy nem tudtam kimondani. Így elmondtam neki, amit azóta megtudtam, mióta hazaértem. Nem tudtam semmit sem gombolni. Nem tudtam kinyitni a gyógyszertár által adott gyógyszerüveget anélkül, hogy a fogaim között tartanám.
Aznap reggel megpróbáltam farmert felvenni, de annyira elvesztettem a harcot, hogy még mindig abban a melegítőnadrágban voltam, amit a kórházban viseltem. Nem tudtam elvágni az ételt, és fogalmam sem volt, hogyan kellene zuhanyoznom, miközben szárazon tartom a gipszet. Nina az egész listát hallgatta anélkül, hogy egy kis mosoly is lenne, így tudtam, hogy rosszabbra képzelte el.
Úgy értük meg, hogy abban a kis szobában álltunk, pólókkal köztünk. Most maradhatott a szóval, sok csendes munkát végezve. Elmondtam neki, melyik segítséget szeretnék, és ő megkérdezte, mielőtt bármit átvett volna, beleértve azokat a dolgokat is, amiket biztos volt benne, hogy elrontom. Átgondolta, és hozzáadott egy feltételt, hogy nem fogok hazudni neki arról, mi fáj.
Mondtam, hogy ez igazságosnak tűnik, és kinyújtottam a bal kezem. Kínosan rázta a jobb kezét, és mindketten észrevettük, hogy egyikünk sem tudta, melyik kezet használja. Amikor a munkájáról kérdeztem, azt mondta, hogy a munkáját olyan hangnemben intézte, amit olyan dolgokhoz használ, amiket nem tervez beszélni, és elengedtem, mert a szeme még mindig piros volt.
Az első délután egy sor kisebb tárgyalás volt. A kávébögrék az alsó polcra voltak, hogy ne kelljen elérnem. És ahelyett, hogy mozgatta volna őket, a szekrény elé állt, és nagyon formálisan megkérdezte, van-e engedélye a bögrék áthelyezésére. Mondtam neki, hogy engedélyt kapott, de panaszt kell benyújtani.
Ő is elmozdította a gabonapehelyet, majd megkérdezte, hogy a gabonapehely fedezett-e az eredeti megállapodás. Ez az a fajta vicc volt, amit tíz évig cseréltünk, és nagyjából működött. Észrevettem, hogy erősen pislognia kellett, hogy elolvassa a receptem címkéjét. Ezért leültettem őt a pulthoz, miközben egy kézzel kávét készítettem.
Kétszer annyi időbe telt, mint kellett volna, és minden alapot hagyott. És mégis megitta az egész csészét, anélkül, hogy szót mondott volna a területről.
Minden alkalommal, amikor végigsétáltam a folyosón, a bőrönd ott volt a vendégszoba ajtajában. Még nem pakolta ki, és a nyelete még mindig fel volt emelve, mintha bármelyik pillanatban kigurulhatna. Folyamatosan próbáltam megtalálni a vicces szöget, ahogy bármi másra is találtam az életünkben. Ugrathattam volna a gabonapehelyen, a bögréken és a parancsoló kézfogásán, de a bőrönd nem volt az egész hatótávolságán.
Az emberek nem pakolnak ilyen zsákot szívességért. Akkor csomagolják be, amikor órákon át ébren fekszenek és számolnak arról, milyen messze vannak egymástól.






