Más esték az ő választása volt. Egy szerdán szürkén és csendesen jött be, miután három nehéz életvégi időpontot és egy kutya harapta az új recepcióst. Már rendeltem thai ételt, és mondtam neki, hogy az esti terv semmi. A kanapén feküdt, lábai az ölemben voltak, csukott szemmel, én pedig a bal kezemben tartottam a távirányítót, és egy órán át nem váltottam csatornát, mert elaludt a főzőműsor alatt.
Azon a pénteken azt a sort használta, amit a listán írtam. Azt mondta, szeretne egy éjszakát a saját helyén, hogy locsolja a növényeit és aludjon a saját ágyában, és először engem kérdezett, hogy rendben leszek-e a zár. Mondtam neki, hogy menjen, és komolyan gondoltam. A lakás furcsa volt nélküle, nagyobb és csendesebb, és a szobáink közötti falon semmi sem volt mögötte.
Dobozból ettem gabonapelyhet, főleg azért, hogy bizonyítsam, képes vagyok. Szombat reggel 9-kor visszajött egy zacskó bagéllel, mondván, hogy a növények élnek, és a matraca valahogy túl puha lett. Nem kérdeztem meg, miért jött vissza ilyen korán. Nem voltam biztos benne, hogy egyikünk is tetszett volna a kérdésnek.
Közben csendben levettem a dolgokat a hűtőről. Vettem egy vízálló öntött hüvelyt online, így a ragasztószalag és a bevásárlótáska ment először, és ezt a határt én magam is áthúztam. Minden este gyakoroltam a zárt, amíg balkezesen kevesebb mint egy perc alatt ki nem tudtam nyitni. Nina a kanapén lévő telefonjával mérte az időt, és úgy kiáltotta a szagnálásaimat, mint egy atlétikaedző.
És amikor végül 40 másodperc alatt megkaptam, pontosan kétszer tapsolt. A második hét végére a nyugtan csak a reggeli gombok maradtak. Egy este megnézte a listát, miközben vizet vett, és láttam, hogy kétszer is elolvasta. Egyikünk sem szólt arról, milyen rövid lett.
A kontrollvizsgálatom csütörtökön volt, és Nina megkérdezte, mielőtt hosszú ebédelni kezdett, hogy elvigyen, amit észrevettem és értékeltem. A röntgenek azt mutatták, hogy a csont úgy köt, ahogy kell. Az ortopéd azt mondta, hogy a gipsz körülbelül 2 hét alatt le lehet szedni, majd gyógytornáta és egy hosszú lista a dolgokról, amiket nem szabad emelni.
Aztán a nővér visszahívott, hogy még egyszer megnézzem a könyökömet. És amikor végigmentem a folyosón, megkérdeztem Ninát, hogy időpontot egyeztetne-e az eltávolítást a recepciónál, mivel még mindig nem tudtam a saját nevemet írni egy táblára. Azt mondta, megteszi.
Megvárta, amíg az autójában ülünk a parkolóban. Elővett egy kis fehér időpontkártyát a kabátzsebéből, és átadta nekem anélkül, hogy beindította volna a motort. Azt írta, hogy 21-én, 9:15. Mondtam, hogy ez hamarabb volt, mint vártam, ő is mondta, hogy hamarabb, mint ahogy várta. Aztán mindkét kezét a kormányra tette, és azt mondta, hogy ha leveszem a gipszet, és én magamnak tudom becsinálni a gombjaimat, hazamegy.
Azt mondta, most akarja elmondani, amíg még két hét múlva van, hogy ne váljon az a dolog, ami csak úgy folytatódik, mert senki sem mondja hangosan, hogy vége van. Megkérdeztem tőle, hogy ezt akarja-e. Azt mondta: “Ez igaz, Marcus. Van lakásom. Vannak növényeim, amik alig élték túl az éjszakát.”
Aztán halkabban mondta, hogy inkább hallanám tőle, mint hogy a csomagolását nézzük, hogy rájöjjön. Mondtam neki, hogy rendben van, és hogy megértem. A nehéz az volt, hogy megtettem.
Aznap estét azzal töltöttem, hogy tervet készítettem, részben a karomra, részben pedig hogy lássa, nem kell nekem meggondolni magát. Hat gyógytornászterápiás ülést foglaltam egy buszjáraton lévő klinikán. Előállítottam a bevásárlási kiszállítást, és találtam egy mosókonyhát, ami keddenként felveszi, mivel az orvos egy hónapig nem mondott nehezebbet, mint egy kávécsésze.
Amikor megmutattam neki a tervet a laptopomon, elolvasta az egészet, és megjegyezte, hogy két terápiás ülést is beosztottam a műszakom alatt. Megjavítottam őket, miközben ő nézte. Egyetlen tárgyat sem adott hozzá, és nem ajánlotta fel, hogy elvisz egyik ajándékba. Értettem, hogy ez az én tervemet is tiszteletben tartja, ahogy én is próbálom tiszteletben tartani az övét.
Még mindig ugrattuk egymást, mert egyébként nem tudtuk, hogyan lehetünk együtt egy szobában, de volt egy dolog, amit mindketten békén hagytunk. Másnap reggel, miközben a gombjaimat csinálta, majdnem viccelődtem azzal, hogy visszaszámlálást kell a hűtőn, de megálltam, mielőtt kimondtam volna. Néhány nappal később mondott valamit arról, hogy végre visszakapta az ágyát, és nevetett, de a nevetés korán véget ért, és visszatért a kávéjához.
Egyikünk sem változtatta a 21-et poénná. A naptárban az ajtó mellett volt a négyzet alakú kézírásával, és minden nap elsétáltunk mellette. Három hétig azt mondogattam magamnak, hogy eljön a megfelelő pillanat, amikor már nincs rá szükségem. Most annak a pillanatnak volt dátuma és ideje. Csütörtökön 9:15 volt, 12 nappal hátra, és a kártyát a homár mágnes alá tűzték, egy lista mellett, amelyen még egy sor maradt.
Minden reggel előttem állt és megcsinálta azokat a gombokat. És minden reggel kevesebb reggel maradt. Végre láttam, mit csináltam. Türelemnek hívtam, de ha továbbra is várok a tökéletes időzítésre, az időben érkezett, és segített neki vinni a bőröndöt az autójához.






