Bal kezemmel a derekán csókoltam meg, jobb karomat pedig óvatosan az oldalamon tartottam, mert az orvos nagyon világosan megmondta, mit tudok emelni. Nem volt hosszú csók. Ez olyan volt, ami megválaszol egy kérdést, és mindkettőtöket kissé bizonytalanul hagyja. Amikor véget ért, egy pillanatig a homlokát az államhoz nyomta, és azt mondta, hogy az ingem még mindig enyhén a gipsz illata van.

Azt mondtam, ez lehetetlen, mert tiszta ing. Azt mondta, hogy egy állatorvosi rendelőt vezet, és felismeri a szagot, amikor megszagolja.

Sosem jutottunk el oda, amit választottam, mert a sor már az ajtón kívül volt, és egyikünk sem akart ott állni. Vettünk szendvicseket egy sarkon lévő boltban, és egy padon ettük a folyóparton, és egy órát töltöttünk azzal, hogy vitatkoztunk arról, hol legyen az igazi első randi. Újra az olasz helyet akarta.

Mondtam, hogy szeretnék elmenni valahova, ahol megkérhetek valamit, amit vágni kell, és én vághatom ki. Kedden leálltunk, mert neki hétfőn késői műszakja volt, én pedig szerda reggel terápiára jártam. Feltette a telefonjába anélkül, hogy megkérdezte volna, szükségem van-e fuvarra, és észrevettem, hogy nem kérte. Aznap délután egyedül mentem haza a busszal.

Mielőtt elértem volna a megállómat, küldött egy képet a páfrányáról a “Tanú” felirattal.

Kedden rendeltem a borjúhúst. A vágás miatt hivatalos panaszt indítottam a könyökömtől, és olyan sokáig fűrészeltem, hogy a pincér kétszer is bejött, hogy megnézze, van-e valami baj a hússal. Nina végig mindkét kezét az ölében összekulcsolva figyelt, láthatóan nem segítve. Amikor befejeztem, pontosan kétszer tapsolt.

Szétválasztottuk a tiramisut. Ismét egy papagájt rajzolt a papír asztalterítőre. És ezúttal az óceánom inkább víznek nézett ki, amit ő a legromantikusabb dolognak tartott, amit valaha tettem.

Egy hónappal később, egy átlagos csütörtökön, egyenesen átjött a rendelőből, mert vasárnapra terveztük. Tésztát készítettem, és megnéztük azt a főzőműsort, ahol mindig elalszik, ezúttal ébren maradt. Tíz körül felállt, és azt mondta, korai műszakja van, és hazamegy.

Lekísértem az autójához, és megcsókoltam a járdaszegélyben, és egyikünk sem talált ki okot arra, hogy maradjon.

A következő pénteken maradt, de nem a vendégszobában, ahol a sportkerékpár ismét figyelmen kívül hagyta.

Szombat reggel az ablaknál öltöztem, amikor ő mögém jött, és a felső gombomért nyúlt. Megállt, ujjait egy centivel a galléromtól távolabb, és megkérdezte: “Megtehetem?” Mondtam neki: “Igen.” Majdnem én is megcsinálhattam volna addig, és mindketten tudtuk ezt. Igent mondtam, mert azt akartam, hogy ott legyenek a kezei.

A régi nyugta még mindig a hűtőmön van, a homár mágnesén. Minden vonalat áthúznak. Alattuk, négyzet alakú kézírásával, még egy másikat is hozzáadott, ami egyszerűen azt írja: “Kedd”.

Évekig azt hittem, hogy a legjobb barátomba való beszerülés legnehezebb része az, ha kockáztatom a barátságot. Kiderült, hogy a nehezebb az volt, hogy valóban szabadon mondjon nemet, majd ténylegesen megkérdezze. Ő egy bőrönddel jött, mert félt értem. Most marad, mert mindketten ezt választjuk.