A 12 nap gyorsabban telt, mint az első 12, ami igazságtalannak tűnt. Nina a műszakjait végezte, és azonnal visszajött, én pedig foglaltam hotelszobákat, és gyakoroltam a gombokat egy tartalék ingen, amit egy székre terítettek, mintha előre kezdhetnék.
Három éjszakával az időpont előtt mondtam neki, hogy magam jutok el az ortopédushoz a busszal. A mosogatónál öblített egy serpenyőt, és elzárta a vizet, hogy rám nézzen. Azt mondta, már tervezte, hogy a reggelt leveszi, én pedig mondtam, hogy tudom, és inkább nem tenném. Mondtam neki, hogy a karom, az időpontom, és egyedül akarok kisétálni az irodából.
Hosszabb ideig törölte a kezét, mint amennyit a szárító kéz igényel. Aztán azt mondta, rendben, de azonnal írnom kellett neki, amint lekapcsolt. És azt mondtam, amúgy is ez lett volna az első üzenetem.
A 21-én a kilences buszon átmentem a városon, a kabátom a jobb vállamon lógva, mint köpeny. A technikus egy kis fűrésszel vágta le a gipszet, ami sokkal rosszabbul hangzott, mint ahogy érezte. Ami kijött, az nem hasonlított a karomra. Sápadt és vékony volt, furcsán szőrtelen, és olyan illata volt, mintha egy hónapig egy edzőtáskában maradtak volna.
Amikor megpróbáltam kiegyenesíteni a könyökömet, az jóval a egyenes volt, és nagyon világosan elmondta nekem. Az ortopéd végignyomta a csontot, és elégedettnek tűnt. Azt mondta, hogy a kart könnyű napi feladatokra használhatom, még négy hétig nem nehezebb, mint egy kávéscsésze, nincs nyúlás felett, és egyáltalán nem létrára.
Azt is mondta, hogy a merevség hónapokig tartó terápiára telik, nem napokra.
A váróteremben utána én gomboltam be a flanelem, miközben egy kisgyerek a folyosó túloldaláról figyelt. Majdnem 3 percig tartott, és a felső gomb teljesen legyőzött. Írtam Ninának egy képet a karról, aminek az a felirata állt: “Kint van, és csúnya.” És 10 másodpercen belül felkiáltójelekkel válaszolt.
És egy perccel később meg tudod csinálni a gombjaidat? Visszaírtam, hogy mindent meg tudok csinálni, kivéve egyet.
Otthon a délutánt azzal töltöttem, hogy kiderítsem, mit is tartalmaz valójában a tervem. A jobb kezemben tudtam villát tartani, bár bármit megvágva még mindig panaszkodott a könyököm. Kinyithatnám a hűtőt, és cipelhetnék egy tányért. Egyik kézzel sem tudtam kinyitni új üveg salsát, ezért használtam a gumifogót, amit pont ilyen délutánra vettem, és működött.
A második próbálkozásnál, amikor Nina 4:20-kor bejött, megállt az ajtóban, és úgy bámulta a mezítelen karomat, mintha egy idegené lenne. Megkérdezte, nézhet-e meg, én pedig kinyújtottam. Óvatosan megfordította, és végigsimított a hüvelykujjával a vékony vonalon, ahol a gipsz a bőrbe nyomódott, majd gyorsan elengedte, és azt mondta, borzalmas bűzlü.
Mondtam neki, hogy az orvos azt mondta, ez normális. Azt mondta, az orvosnak nem kell ezzel együtt élnie, aztán mindketten hallottuk a mondatot, és hagytuk elnézni. A többit együtt teszteltük, ahogy egy tűzriadót tesztelünk. Jobbkezes kézzel csináltam a zárt, lassan, miközben szokásból időzített. Mindkettőnknek kávét készítettem, és a bögréket az asztalhoz vittem anélkül, hogy sokat kiöntöttem volna.
Megmutattam neki a nyitott gallért az ingemen, és elmondtam neki, hogy a felső gomb véglegesen visszavonult, és most már egy férfi vagyok, aki szándékosan viseli a gallérját. Azt mondta, ettől úgy néztem ki, mintha hajókat árulnék. Ezután odamentem a hűtőhöz, elővettem a gyógyszertári blokkát a homármágnes alól, és jobb kezemmel áthúztam az utolsó vonalat.
A toll kicsit megugrott, és a vonal remegett, de az enyém volt. Nina nézte, ahogy csinálom. Nem szólt semmit, és egy pillanat múlva felállt, és a folyosón a vendégszobába ment.
Aznap este összepakolt, amit ígért, hogy megteszi. Megkérhettem volna, hogy várjon reggelig, és végig gondolkodtam rajta, de két héttel korábban elmondta nekem a tervet, hogy ne csináljam pontosan ezt. Így segítettem ahogy tudtam. Hoztam neki a konyhapultról a hajgummit és a fogkefét a pohárból, és bal karommal a komódból összehajtogatott ruháit hordoztam, apró halomként egy kis halommal.
A kék bőrönd először volt nyitva az ágyon, a nyeletes leengedve, mióta megérkezett. Úgy csomagolta be, ahogy mindent csinál, gyorsan és sorrendben, de egyszer megállt zöld pulóverrel a kezében, és kétszer összehajtotta, mintha az első hajtogatás rosszul jött volna ki. Én tartottam a fedelet, amíg behúzta a cipzárt.
Amikor felemelte az ágyról, reflexből segíteni kezdtem, ő pedig a mellkasomra tette a kezét, és azt mondta: “Kávéscsésze, Marcus.” Hátraléptem, és hagytam, hogy felemelje.
Mindenesetre elkísértem az autóhoz. Fogtam az épület ajtaját, majd a hallajtót, és a párnáját hordoztam, ami kevesebb volt, mint egy kávécsésze, és ragaszkodtam hozzá, hogy egészen a járdáig vigyem. Hűvös volt, és épp most kapcsoltak fel az utcai lámpák. A bőröndöt a csomagtartóba, a párnát pedig az anyósülésre tette.
Aztán a kulcsaival állt a kezében. És egyikünk sem tudta, mi következik. Három héten át mindig volt egy következő feladat. Most már nem volt ilyen, és éreztem, mennyire akarunk mindketten kitalálni egyet. Szóval megkérdeztem tőle a szombatról.






