Aztán mondtam neki, hogy én magam tudom elintézni a reggelit és a reggel hátralévő részét, és vissza kell mennie aludni pár órára. Vitatkozni kezdett, majd ásított a közepén, és elindult.
A következő héten megtaláltuk a rutint. Minden reggel begombolta az ingeimet, én pedig magam tanultam meg a mandzsettákat azzal, hogy a pulthoz szorítottam. A harmadik napon egyszer borotválkozott le, miközben a WC-fedélen ültem, és két ujjával fogta az államat, miközben az állkapcsom körül dolgozott. Egyszer sem rabolt meg, de aznap délután vettem egy elektromos borotva.
Mondtam neki, hogy azért van, hogy ne kelljen megtennie, és ez részben igaz volt. A másik rész az volt, hogy nem tudtam másodszor végignézni a csempét. A fogkeféje a pohárba került az enyém mellett, és a hajgumik elkezdtek megjelenni a konyhapultomon. Éjszaka az ő ajtaja egy résnyire nyitva maradt, az enyém pedig zárva maradt, és a fal köztünk elvégezte azt a munkát, amire mindketten csendben megbíztuk.
A nyolcadik éjszakán, miután rendezett négyzetekre vágta a csirkémet és lefeküdt, észrevettem egy mintázatot abban, ahogy beszéltem vele. Szinte minden mondat, amit azon a héten mondtam neki, vagy kérés, vagy köszönet volt. Megtanultam azt mondani, hogy “Tudnál segíteni ebben?” anélkül, hogy kudarcnak érezném magam, és ez valódi előrelépés volt.
De egyszer sem kértem meg, hogy üljön velem a kanapéra, amikor nem volt semmi gombot, kivágni, öblíteni vagy kinyitni. Két párnára támasztva feküdtem, nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert nem kellett kérdeznem, vagy féltem attól, mit jelentene a válasza.
Másnap reggel elkezdtem visszavenni a dolgokat. Nem tartottam beszédet erről. Csak tányérként kipakoltam a mosogatógépet, mielőtt felkelt. Rájöttem, hogy letörölhetem a pultokat, ha nem érdekel, mennyi ideig tart. Úgy tanultam meg, hogy a gyógyszeres üveget a térdeim közé fogtam, ami lassabb volt, mint a fogaim, de méltóságteljesebb.
Amikor Nina belépett a konyhába és a kávészűrőkért nyúlt, azok már a gépben voltak. A tiszta pultra nézett, majd rám, és megkérdezte, hogy titokban csináltam-e házimunkát. Mondtam neki, hogy sok szabadidőm van, és nagyon alacsony az elvárásaim. Nevetett, de egy pillanatra ott állt üres kézzel, mintha valaki belépett volna egy szobába, és elfelejtette volna, miért.
Aznap később észrevettem, hogy elkezdte jelenteni nekem a hollétét. Azt mondta, hogy a gyógyszertárba fut, és 40 perc múlva visszajön, vagy hogy körbesétál a tömbben, és bekapcsolva van a telefonja. A harmadik jelentésnél megállítottam a folyosón. Mondtam neki, hogy nincs nekem az útiterv, és ha egy délutánra el akar tűnni, túlélem.
Azt mondtam, a legrosszabb, ami történhet, hogy dobozból eszem a gabonapehelyet. Azt mondta, pontosan ez az aggasztja. Aztán két órára kiment anélkül, hogy megmondta volna, hol, és visszajött a haja nedves volt a szitálástól, és egy zacskó narancsot, amit nem magyarázott el. Sokkal örültem ennek a két órának, mint amennyire jogom lett volna.
Aznap este meghívtam vacsorára. Délután nagy részében azon gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg, ami nem szokott Ninával csinálni, hiszen valószínűleg ezerszer kértem tőle, hogy hozzon enni. A probléma az volt, hogy minden mondat, amit mostanában mondtam neki, egy feladattal járt. Szóval egyszerűen tartottam.
Mondtam neki, hogy hat háztömbnyire van egy kis olasz hely, amit régóta ki akartam próbálni, és hogy el akarom vinni őt. Azt mondtam, nincs mit felvenni útközben, nincs recept, és semmi ok sem, csak annyit, hogy társaságát akarom vele. A kanapé karfáján ült, és elég sokáig nézett rám, hogy majdnem viccelődtem volna, hogy eltakarjam magam.
Aztán azt mondta, rendben, és átöltözni kezdett. Sötétzöld pulóverben jött ki, amit még sosem láttam, és kis arany fülbevalókban. Nem kommentáltam a fülbevalókat, és ő sem mondta, hogy én csináltam neki a jó ingemet a flanell helyett.
Sétáltunk, mert nem tudtam vezetni, és az eső elállt. A járdák még nedves voltak, az utcai lámpák felgyulladtak, és ő a jobb oldalamon sétált anélkül, hogy megkértem volna, hogy senki ne ütközjön a gipsznek. Az étterem kicsi és meleg volt, papír volt az asztalterítőn, és minden asztalon egy kosár zsírkréta volt.
Amikor megjött a pincér, rendeltem a gnoccsit. Nina megkérdezte, miért nem vettem a borjúhúst, amit az étlapon néztem, és mondtam neki, hogy a gnocchit nem kell vágni. Pontosan értette, mire gondolok, és egy pillanatra a papír asztalterítőre nézett, nem rám.
Úgy beszéltünk, ahogy mindig, többnyire beszéltünk. Mesélt egy nőről, aki papagájt hozott a klinikára, mert megtanulta utánozni a mikrohullámú sütőt, és meg volt győződve róla, hogy beteg. Elmeséltem neki a legrosszabb vendégről, akivel valaha volt a foglalási vonalon. Egy olyan férfi volt, aki egy tenger felé néző szobát akart Denverben.
Ő egy papagájt rajzolt az asztalterítőre zsírkrétával, én pedig egy szörnyű óceánt rajzoltam mellé a bal kezemmel. Úgy nézett ki, mint egy halom kék spagetti, és annyira nevetett, hogy a szalvétát az arcára kellett tennie. Minden ismerős volt, és semmi sem volt teljesen ugyanaz. Folyton észrevettem őt. Észrevettem a fülbevalókat, amikor hátrahúzta a haját, és ahogy előrehajolt, amikor kimondta a lényeget.






