Kétszer kaptam, hogy engem néz, amikor nem beszéltem, és mindkét alkalommal ő nézett el először. Száz étkezést ettünk egymás túloldalán. Ez volt az első, amikor tudomást szereztem az asztalról köztünk.
Hazafelé sétálva az utolsó két utcában a bal karomat fogta, ahol a járda törött és még mindig csúszós volt. Lazán csinálta, ahogy az elmúlt 10 évben bármikor megtehette volna, és hagytam. Egyikünk sem szólt sokat. Valami leült az este folyamán, amit a szokásos beszélgetésünk nem érte el teljesen, és nem akartam rossz mondattal megtörni.
Eszembe jutott a lépteink hangja és a nedves levelek illata. És emlékszem, arra gondoltam, hogy mondanom kellene valamit, mielőtt visszaérünk a lakásba. Akkor még nem tudtam, hogy a következő hetet azzal fogom tölteni, hogy bárcsak megtettem volna.
Az ajtómnál elvette a kulcsokat a kabátzsebemből, mert a zár még mindig túl volt rajtam, és beengedett minket. Felakasztotta a kabátját, és a folyosón állt a két szobánk között, lazán összefont karokkal, várva, talán még semmire sem különösre. Elkezdtem mondani neki, hogy ma este nem a karomról szólt.
Oda jutottam, hogy ma este nem volt, aztán abbahagytam. Ő a folyosómon állt, mert nem tudtam begombolni a saját ingem. Holnap reggel még mindig ő lesz az, aki ezt csinálja. Bármit is mondtam ezután, azt egy férfitól fogja hallani, akiről éppen gondoskodik. És nem értettem, hogyan mondhatna neki nemet annak a férfinak, ha nemet akart mondani.
Szóval rosszul fejeztem be a mondatot. Mondtam: “Ma este egyáltalán nem volt rossz”, és megköszöntem neki, hogy eljött. Még egy pillanatig rám nézett. Aztán azt mondta: “Vacsorára hívtál, Marcus. Nem kell megköszönnöd, mintha bekötöztem volna.” Könnyedén mondta, de nem mosolygott, és bement a szobájába, és szinte teljesen becsukta az ajtót. A folyosón álltam, úgy éreztem, óvatosan kerültem volna valamit, és valahol rosszabbul landoltam. Azt akartam megvédeni, hogy megvédjem a választását.
Az ő oldaláról azt hittem, csak úgy néz ki, mintha vacsorázni vittem volna, aztán nem mondtam el, miért.
Egy ideig ébren feküdtem, hallgatva, hogy nem alszik. Valamikor elkezdtem napokat számolni, ahogy az ember szokta, amikor nem tudod megállítani a fejedet a munkában. Nina már 9 napja volt a lakásomban. Az elmúlt kilenc nap alatt egyszer sem járt a klinikára, és egyetlen munkahelyi hívást sem fogadott, amit a falon át hallottam.
Tíz év ismerete alatt soha nem láttam, hogy Nina két napnál több szabadnapot vesz ki egymás után. Egyszer teljes műszakban dolgozott bokáfájással, mert rövid volt a beosztás. Annyira elfoglalt voltam azzal, hogy hálás voltam, hogy itt van, hogy soha nem kérdeztem meg, hogyan sikerült megvan.
Aznap reggel nem volt lehetőségem megkérdezni, mert Nina maga hozta fel. Miközben a pólóm felső gombján dolgozott, ami mindig a torkomonál tartott a legsokáig, anélkül, hogy felnézett volna, azt mondta, hétfőn visszamegy a klinikára. Mindent kidolgozott. Visszatért a szokásos munkaidőihez, 7-től 4-ig, majd utána jött ide, és megtartotta a szabad szobát, amíg át nem tudom csinálni a felépülés többi részét anélkül, hogy valaki megcsinálná a gombjaimat.
Úgy fogalmazta meg, ahogy felolvassa az új recepciósnak az órarendet, gyorsan és rendben, mintha csak én bólintanom volna. Megkérdeztem, hogyan kapott egyáltalán 9 napot szabadnapot. A rendelője alig tudott hagyni egy fogorvosi időpontra. Befejezte a gombot, és mindkét hüvelykujjával simította a galléromat.
Aztán azt mondta, hogy kihasználta a szabadságát. Megkérdeztem, mennyit, és épp annyi ideig habozott, hogy tudjam a választ, mielőtt kimondta. Mindezt.
Leültem a konyhaasztalhoz, amit nem terveztem. A lábaim egyszerűen úgy döntöttek, hogy a beszélgetéshez szüksége van egy székre.
Januárban a telefonján képeket mutatott nekem egy kis szürke kunyhóról az Outer Banks-en, ahol egy verandás és függőágy volt, és semmi más negyedmérföldön belül. Június első hetére foglalta le, és egész télen arról beszélt, mint az első igazi nyaralásról, amit évek óta magának. Megkérdeztem tőle, mi történt a kunyhóval.
Azt mondta, lemondta, hogy a kauciót nem lehet visszafizetni, és nem számít. Aztán felvette a kávéját, mintha ezzel lezárta volna a témát, és néztem, ahogy iszik, és éreztem, ahogy az elmúlt 9 nap újra rendeződött a szemem mögött. Mondtam neki, hogy mondhatott volna valamit. Azt mondtam, ez az egész éve, a szabadsága és a pihenése.
És ezt rám költötte anélkül, hogy beleszólást adott volna. Nem kiabáltam, de hallottam, hogy a hangom lapos lesz, ahogy egy vendéggel telefonál, aki már 10 perce hazudik nekem. Azt mondtam: “Nem töltheted az egész évedet rám, és nem hagyhatsz ki a döntésből.” Nina keményebben letette a bögréjét, mint kellett volna.
Megkérdezte, pontosan mit mondtam volna, ha megkérdezi. Mielőtt válaszolhattam volna, ő válaszolt helyettem. Azt mondta, megmondtam volna neki, hogy tartsa a napjait, hogy jól vagyok, hogy menjen aludni, ugyanazt, amit a sürgősségiről írtam neki. “És úgyis eljöttem volna,” mondta. “Szóval kihagytam azt a részt, amikor lebeszéltél róla, és nem hallgattam rá.”
Ez pont olyan volt, mint Ninára, hogy majdnem nevettem, ő pedig meglátta, és még bosszúsabbnak tűnt.






