Mondtam, hogy szombaton szeretném látni, és nem kérem, hogy menjen át segíteni semmiben. Mondtam neki, hogy nincs mit cipelni, nincs mit vágni, és nem lesz gomb, és hogy én választom ki a helyet, és elmegyek hozzá. Úgy nézett rám, ahogy a kanapé karfáján nézett vacsora előtt, mintha mérlegelné, mit mondtam és mit nem.

“Mint szombaton, ahogy szombaton szoktunk?” kérdezte. Mondtam neki, hogy szombaton elmagyarázom. Nem volt teljes válasz, és tudtam, hogy ő meg tudja mondani. De három hétig élt egy lakásban, ahol minden kedves szóm egy férfitól jött, aki valamit kért tőle. És azt akartam, hogy máshol álljon, amikor meghallja az igazit.

Azt mondta: “Rendben, szombat.” Nem viccelődtem belőle, és én sem. Megölelt, mielőtt óvatosan beszállt az autóba, átölelte a bal oldalamat, és egy kicsit tovább tartotta, mint tíz év utcamenti búcsú alatt. Aztán elhajtott, én pedig a járdán álltam, amíg a hátsó lámpái be nem fordultak a sarkon.

Fent a lakás nagyon csendes volt. A vendégszoba ajtaja tágra nyílt volt. Az ágyat levetkőztették, és a sportkerékpár visszakerült a helyére. Egy fogkefe volt a pohárban. A nyugta még mindig a hűtőn volt, a homár alatt.

Minden vonalat áthúztak, mellette pedig a már lejárt napra szóló időpont volt. Most már többnyire magamnak gombolhattam az ingem, és kinyithattam az ajtómat. Ninára semmire sem volt szükségem, ami azt jelentette, hogy ha szombat előtt felhívom, el kell mondanom neki az igazi okot. Leültem a kanapéra, és rájöttem, hogy két napom van, hogy kitaláljam, hogyan mondjam ki egyértelműen anélkül, hogy eltört karom mögé bújhatnék.

Szombat előtt nem hívtam fel. Péntek este egyszer írtam, hogy 11-kor nála leszek, ő pedig egy hüvelykujjat küldött, majd egy perccel később azt írta: “Vedd fel a hajó-kereskedő nyakörvet.”

Szombat reggel öt hét után először zuhanyoztam ujj nélkül. Lassan mindkét kézzel megmostam a hajam, mert a könyök még mindig nem engedte, hogy teljesen felemeljem, hátradöntöttem a fejem, és magam öblítettem. Kávét főztem anélkül, hogy kiöntöttem volna. Aztán minden gombot megcsináltam az ingemről, kivéve a felsőt, és elmentem a kilences buszon át a városon, csak a telefonom és a kulcsaim voltak a kezemben.

Gondolkodtam azon, hogy virágot hozok, de nem tettem el. Nem akartam, hogy kinyissa az ajtót valami köszönetnek tűnő dolog felé.

Nina egy téglaház harmadik emeletén lakik, amelynek egy lépcső alig elég egy embernek és egy páfránynak. Felmentem a lépcsőn, kopogtam, és hallottam, hogy a zár körülbelül fél másodperc alatt elfordult, ami kicsit olyan volt, mintha mutogatnánk. Farmerben és az olasz étteremből származó zöld pulóverben nyitotta ki az ajtót.

Először az üres kezemre nézett, majd az arcomra, ugyanazt a sorrendet, ahogy öt héttel korábban az ajtó másik oldaláról nézett rám.

Ebédnél akartam elmondani. Ahogy a lépcsőn álltam, rájöttem, hogy nem akarom, hogy egy egész étkezést azon töprengjen, mit jelent a szombat. Szóval, mielőtt bármelyikünk költözött volna, elmondtam neki. Azt mondtam: “Randizni akarok veled, Nina. Nem hívlak vissza a szabadszobába, és ez nem a szabadságról szól, amit eltöltöttél. Ki akarlak vinni, mert szerelmes vagyok beléd, és már sokkal régebb óta vagyok az, mint ez a kar.” Aztán elmondtam neki a többit, mert megérdemelte a pihenőt. Azt mondtam, majdnem mondtam a folyosón vacsora után, és megállítottam magam, és hagytam, hogy azt higgye, mint egy ápolónő köszönöm neki. Mondtam neki, hogy van okom, nem akarom, hogy egy olyan férfitól hallja, aki nem tudja begombolni a saját ingét.

De annyi ideig tartottam ezt az indokot, hogy az már egy sajátos válaszgá vált. “Ez az én hibám volt,” mondtam. “Nem kellett volna három hétig találgatnod.” Nem szólt semmit azonnal. A karjait lazán összefonta karokkal az ajtófélfának támaszkodta, és láttam, ahogy nem viccel.

A páfrány folyton megérintette az ujjamat, és hagytam.

Amikor végül megszólalt, azt mondta, hogy hajnali háromkor pakolta össze a bőröndjét, és semmire sem gondolt, csak arra, hogy egyedül estem le a létráról, majd írtam neki, hogy menjen aludni. Azt mondta, nem jött át semmi nyerni. Nem akarta, hogy a kunyhó vagy a gombok tartozzanak neki. Most nem. Soha. “Ezt akartam, mielőtt eltörnéd a karodat,” mondta. “Csak nem tudtam, hogy megengedik-e, hogy ez legyen az ok.” Aztán felemelte az egyik ujját, ahogy felolvassa a szabályokat egy új recepciósnak. Ha ezt megtennénk, mondta, már nem dönthet el, mire van szükségem.

Bevallotta, hogy valószínűleg folyamatosan akarná, és hogy el kell mondanom neki, mikor csinálja, és hallgatnia kell. Mondtam, hogy meg tudom csinálni. A nyitott nyakörvemre mutatott, és megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne, hogy egyedül is meg tudom csinálni. És mondtam neki, hogy a felső gomb visszavonult, nem törött. Nevetett, aztán abbahagyta a nevetést, és velem lépett ki a lépcsőházra, ami közelebb kerültünk egymáshoz, mint amennyit a hely igazán engedett volna.

Az egyik kezét laposan a mellkasomra tette, ahogy amikor kávéscsészét mondta. És ezúttal nem nyomott vissza.